1996-ban kezdtem a PPKE BTK-n magyar és kommunikáció szakon a felsőfokú tanulmányaimat. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy mivel fogok foglalkozni, előtte ugyanis az (akkori) Iparművészeti Főiskola Vizuális kommunikáció tanszékére jelentkeztem; az általános iskola és a gimnázium folyamán is sokat foglalkoztam művészettel és fotózással. Az érettségi évében önálló grafikai kiállításom is nyílt Szombathelyen. Végül is a Pázmányon maradtam, ahol Szépe Judit hatására kezdtem érdeklődni a nyelvészet iránt.

Szakdolgozatomat jelentéstanból írtam, mivel már akkor az érdekelt, hogy az emberek hogyan használják különböző jelentésekben a szavakat, és hogyan értik (félre) egymást. A munka elkészültével éreztem rá arra, hogy valójában még mindig mennyire csak a kapujában vagyok a jelentéstan tudományának.

Úgy döntöttem, hogy szeretnék ebben alaposan elmélyedni, így doktorálni kezdtem. Sok küzdelem és útkeresés után témát is kellett váltanom, de ez később annál nagyobb örömet jelentett, mert így ismerkedtem meg a kognitív nyelvészettel és a modern kori metaforatudománnyal. Időközben halasztottam is a doktori iskolában, s ezalatt elvégeztem egy művészetterápiás OKJ-képzést, amely aztán hozzásegített ahhoz, hogy minden addigi tudásom összeállhasson egy rendszerbe, és megszülessen a doktori témám: a jungi mélylélektan szimbólumfelfogásának és a kognitív nyelvészet metaforaértelmezésének összeillesztése.

A doktori témám kidolgozása és az a számomra is meglepő elismerés, amelyet a védés során kaptam, azt a tanulságot hordozza számomra, hogy mindenkit arra biztassak: bátran kövesse a szíve vágyait, ne törődjön az „ellenszéllel”, mert egyszer csak ki fog derülni, hogy mégiscsak megérte, és a kép összeáll egy egységes egésszé.