Népszabadság Online

2003. szeptember 10.

hirdetés



   Szavazás  Fórum  Adatpark  EMIL  Hotelek
Oldal küldése Oldal nyomtatása  Archívum, Keresés: 




NOL Rovatok

Amerika háborúi

EU

Belföld

Külföld

Gazdaság

Kultúra

Sport

Papírkosár

Utazás

Alternatív

NOL Galéria

Sziget 2003

Népszabadság mellékletek

Infovilág

Budapest

Hétvége

Jövő7

Kerékvilág

Gyógyász

Ingatlanpiac

NOL Állandó

Országimázs

Kiemelés tőlem

A nap linkje

Adatpark

A Wittman fiúk

Szerda-összes




Szolgáltatások

•  NOL Fórum

•  NOL Hírlevél

•  Keresés

•  Regisztráció

•  Oktatási Központ

•  Visszajelzés

•  Segítség

A Népszabadságról

•  Akcióink

•  Népszabadság Rt.

•  Szolgáltatásaink

•  NOL-impresszum

•  Partnereink

•  Online médiaajánlat

•  Print médiaajánlat




NOL » Hétvége melléklet » A nyelvművelő új szerepben

A nyelvművelő új szerepben
Eőry Vilma nem dolgozna ott, ahol a kormány és a parlament nagybetűs
NSZ • 2003. augusztus 23. • Szerző: Kelen Károly

Dr. Eőry Vilmna
Dr. Eőry Vilmna (kép: Móricz Simon)
Az anyanyelv iránti különös érzékenység közép-európai jelenség, de a magyarok mintha még a szomszéd népeknél is fontosabbnak tartanák, hogy őrizzék a nyelv tisztaságát és szépségét. Eőry Vilma, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerint a nyelvész csak leírja a jelenségeket, nem avatkozik be a folyamatokba.

Feladatai közé tartozik, hogy segítsen a nemrégiben hozott törvény érvényesítésében: az utcai feliratokban mit lehet elfogadni magyarnak, és mit nem. Valóban tud az ilyen kérdésekre válaszolni?

Fölhívott egy jegyző, hogy megkérdezze, mit kell írnia a vállalkozónak a cégtáblájára a bowling szó magyar változataként, mert a teke nem ugyanaz a játék. Elgondolkoztam: legyen amerikai teke? Lehetne, ha bevett forma volna, de én magam nem találhatok ki rá új szót. Akkor meg fogadjam el, hogy már átment a magyarba az eredeti név, tehát írjuk így: bóling? Ezt sokan értetlenül fogadnák, jó esetben nevetnének rajta, de ha elfogadnák is, ezzel egyúttal akadályoznánk, hogy a jövőben valaki mégiscsak találjon helyette megfelelő magyar kifejezést.

A nyelvtörvény tehát elindult hódító útjára. Amikor még csak tervezték, sok szakember már akkor is…

…megmondta, hogy nem helyes nyelvi kérdésekről a parlamentben határozni. Magam is inkább közéjük tartozom. De le kell szögeznem, nem nyelvtörvényt alkotott a parlament, hanem a reklámtörvény részeként döntött a nyelvhasználat speciális területéről: a cég- és reklámfeliratokban magyarul is meg kell fogalmazni a kívánt tartalmat. Azt tudni kell, hogy nyelvünk mindig is befogadó volt, története során nagyon sok hatás érte, a századokkal ezelőtti átvételek nagy részét ma azonban már nem érezzük idegennek. Nem sok értelme van tehát a jövevényszavak elleni küzdelemnek.

Egyáltalán föl lehet állítani szabályokat arra, mikor fogadjunk el egy idegen szót, és mikor ne?

Nagyon nehéz, a modern világban naponta újabb és újabb fogalmakat kell megnevezni. Az internet szinte készen kínálja az eredeti változatot. Azért tudnék példát mondani arra is, amikor fölöslegesnek érzem az idegenmajmolást – minek mondjunk nonstopot éjjel-nappali helyett, írjunk clubot klub helyett? –, de nem én, hanem a közösség nyelvhasználata dönt minden kérdésben. A nyelvész csak rögzíti a tényeket. A régi, beavatkozó típusú nyelvművelői hozzáállás ma már idejét múlta, ebben a szerepben is csak tanácsolunk.

Lapunk egyik szerkesztője régóta küzd, hogy a privatizáció szinonimájaként a magánítást használjuk, ne a döcögősebb magánosítást, hiszen az adott cég magánná válik, nem magánossá.

Esetleg az államosítás mintájára alakult ki a szó. Valóban logikusabb volna a magánítás, csakhogy a nyelv nem mindig veti alá magát a formállogikai gondolkodásnak. Az ember sokszor nem érti, miért lesz divattá egy szó vagy nyelvi formula, és a látszólag vagy ténylegesen ugyanazzal a gondolatmenettel szerkesztett másik pedig nem gyökeresedik meg.

Azért időnként vannak sikeres magyarítási kísérletek. Apámék még cornert, centert, offside-ot, touchot emlegettek, ma már mindenki szögletet, középcsatárt, lest és partdobást vagy bedobást mond. Igaz, a játék neve, a futball, foci meg a gól megmaradt.

A nagy, a XVIII–XIX. századi nyelvújításnak is megvoltak az eredményei, ugyanúgy, ahogyan a XX. század első felében végbement sportnyelvújításnak is. De Kazinczyék mozgalmának több ezer ötletéből is csak egy töredék, néhány száz maradt meg mára. Újítani lehet, de csak annak tudatában érdemes, hogy a változatok közti döntést a beszélőközösség hozza meg.

Nálunk nagyon sokan figyelik, ki hogyan beszél, ír, és hogyan változik a nyelv.

Nem csoda, hiszen szervesen hozzátartozik életünkhöz. A gyermek születéstől találkozik vele, és mire az iskolába kerül, már teljesen birtokában van, a mindennapi életben való eligazodás fő eszközeként használja. Felnőttkorának is ez a legfőbb kapcsolatteremtő eszköze. A nyelv ugyanakkor szimbólum is, a valahová tartozásunk jelképe. A vele kialakított mély kapcsolatot csak ünnepi alkalmakkor érezzük: például hosszabb külföldi tartózkodás után újra magyar nyelvi környezetbe érve. Tudjuk azt is, hogy a múltunk van belekódolva. A többség nem képes egy másikat hasonló szinten elsajátítani. Ha rákényszerül is, hogy külföldön éljen, élete végéig idegennek érzi magát más nyelvi környezetben.

Úgy tapasztaltam, nálunk még a legnyugodtabb embert is ki lehet azzal hozni a sodrából, ha a nyelvhasználatát kritizálják.

Ennek az érzékenységnek több oka lehet: elsősorban talán az a hagyomány, hogy a kulturált ember a szabályoknak megfelelően ír és beszél. Anynyira azonosulunk nyelvhasználatunkkal, hogy legtöbbször személyes sértésnek vesszük a bírálatot.

Aki pedig teheti, szeretné hatalmát a nyelvre is kiterjeszteni.

Az anyanyelvbe sokfelől akarnak beavatkozni. Egy titkárnő telefonált valamelyik kormányzati intézménytől, hogy a képviselők határozatot hoztak, miszerint a kormány és parlament szót mindig nagybetűvel kell kezdeni. Mit csináljon? Mondtam neki, hogy ha ez az egyetlen problémája a munkahelyével, próbáljon alkalmazkodni, bármennyire nehezére esik is. De – folytattam – a magam részéről nem szívesen maradnék ott, ahol ezt megkövetelik tőlem.

S mi a helyzet az akadémiai helyesírással, talán az is törvény?

Nem törvény, csak ajánlás, elvileg mindenki szabadon írhat, ahogy neki tetszik. De lehetetlen volna úgy élni, hogy csak a parlamentben elfogadott szabályokat tartanánk magunkra nézve kötelezőnek. A szabálykövető ember figyelembe veszi a helyesírási szabályokat.

Vannak tehát érvényes nyelvi szabályok, nem?

Vannak: egyrészt a közösség tudatában élnek, együtt alakítjuk őket, mégis tőlünk függetlenül léteznek. Másrészt a nyelvész kutatásai alapján megfogalmazza a szabályokat, ezeket tartalmazzák a nyelvtanok és más nyelvi kézikönyvek.

És közben mennyi része van a nyelv alakításában?

– Úgy vizsgálja a tárgyát, mint a természettudós a maga területét, és szabályokat állapít meg értékelés nélkül. Ezenkívül kutatja a nyelv és a nyelvhasználó közötti kapcsolatot is. Ennek alapján adhat például a nyelvművelő vagy a pedagógus nyelvhasználati tanácsokat. De a nyelvi változásokat nem akarja befolyásolni.

Értem én, hogy mintegy maguktól változnak a dolgok, de mégis azt tapasztalom, hogy a rádióban, a tévében, aztán meg az utcai nyelvhasználatban terjednek olyan formák, amelyek fölöslegesek. Mostanában állandóan hallom: akár 36 fok is lehet – minek oda az akár? –, meg: onnantól kezdve, ahelyett, hogy attól fogva, vagy egyszerűen onnan.

S milyen tisztátalan gondolat van ez utóbbi mögött! De nincs mit tenni, a divat ilyen a nyelvben is. Ha kialakul valamilyen többletjelentés, a szerkezet megmarad, ha nem, akkor elmúlik, ahogy jött. De az is lehet, hogy tovább él.

Nincs a nyelvhasználat kérdésében szerepük vagy tennivalójuk a tanároknak?

Az iskola a maga természeténél fogva közvetíti a mai művelt köznyelv normáit. A XIX. század közepi egységesülés óta védjük a nyelvünket, küzdünk a Herder megjósolta nyelvhalál ellen. Ez általános közép-európai jelenség, de talán, mert a miénk teljesen más szerkezetű nyelvek közegében létezik, a szomszédainknál is jobban vigyázunk rá. Ebből nem következik, hogy az iskolában ellentmondást nem tűrő következetességgel kellene az egyéniséget kiölni a diákok beszédmódjából. Amúgy is lehetetlen.

Ráadásul tanulni lehet tőlük. Egy alkalommal erdélyi újságírótanoncoktól kértem cikket, és amikor a terjedelemről érdeklődött egyikük – ahelyett, hogy hány leütés vagy hány karakter –, azt kérdezte, hány jel legyen.

Gyönyörű! Milyen dús, pontos és szép kifejezés!

Javaslom, próbáljuk meg mi ketten elterjeszteni az anyaországi anyanyelvben is.

Csak rajta, maga megteheti, de én nyelvész vagyok: megállapíthatom a kifejezés gazdagságát, talán még örülhetek is neki, ha elterjed, de nem avatkozhatom az általam vizsgált folyamatokba.



A nap cikke

Tiszakeszi: lakat a Mary-üzem kapuján




Nyitóoldal  • Belföld • Külföld • Gazdaság • Kultúra • Sport • NOL fórum • Adatvédelmi nyilatkozat