NYELVÉSZNET

     
Címlap
 
Ismeretterjesztő cikkek
 
Egyéb cikkek
 
 
A portálpályázatra beérkezett cikkek: III. helyezett

   

A sakkautomatától a beszédértõ gépig,
avagy: mirõl szól a nyelvészet?

Varasdi Károly
ELTE Elméleti Nyelvészet Doktori Program
varasdi@nytud.hu

a megkérdezünk valakit, hogy szerinte mi a nehezebb: sakkozni vagy beszélni (netán, a beszédet megérteni), valószínûleg egy kicsit bolondnak fog nézni bennünket. ``Természetesen sakkozni nehezebb'' -- fogja mondani. ``Mindenki tudja, hogy a sakkozók mennyi ideig és milyen elmélyültséggel készülnek egy-egy játszmára, míg beszélni, beszélgetni mindenki tud minden elõkészület nélkül is.'' Azután: ``Sakkból világbajnokságot is rendeznek, ahol e sportág (vagy inkább mûvészet?) legjobbjai mérik össze az erejüket, és a gyõztest aztán az egész világ ünnepli. A beszéd, a nyelv használata hogy' is lehetne ilyen? Az sokkal-sokkal egyszerûbb, és ezért persze sokkal kevésbé figyelemre méltó is...''

Ez hát a józan ész véleménye. De ha ez így van, és a nyelv használata tényleg egyszerûbb, mint a sakk, akkor miért nincsenek beszélõ és beszédértõ gépek, holott sakkautomatából egyáltalán nincs hiány?

\includegraphics{sakk.eps}
A GNU Free Software Foundation egyik sakkprogramja
játék közben

Persze, azért vannak olyan gépeink is, amik több-kevesebb sikerrel kitalálják, hogy vajon mit is akarunk...

\resizebox{\textwidth}{!}{%%
\includegraphics{net.eps}}
A Google keresõgép



Mégis, aki már valaha is használt egy ilyen keresõgépet, jól tudja, hogy milyen nehéz õket rávenni arra, hogy csak a számunkra igazán érdekes oldalakat hozzák elõ. Már egy olyan, viszonylag speciális keresõkifejezés hatására is, mint amilyen a ``sakk,'' több, mint tízezer oldal kerül a látótérbe -- nyilvánvalóan túl sok ahhoz, hogy akár az elkövetkezõ hónapokban végignézzük õket. Lehet persze valamilyen egyszerûsített nyelvet is használni e gépekkel, amivel például kiköthetjük, hogy csak azok az oldalak érdekelnek, amikben szerepel a sakk szó, de nem szerepel a sakkautomata szó, vagy amiben megtalálható a sakkautomata és a mesterséges intelligencia vagy a kognitív tudomány kifejezések valamelyike. Az ilyen, úgynevezett Boole-féle keresés a legtöbb, amire ezek a gépek jelenleg képesek. Pedig ennél sokkal többre volna szükségünk.

Gondoljunk bele például egy kutató helyzetébe, akinek a fejében még csak most formálódnak az ideák, és még távolról sincs abban a helyzetben, hogy tudja, pontosan mit is keres. Csak azt tudja, hogy az információ, amire szüksége van, valahol ott rejtõzik a hálózatban -- csak azt nem lehet tudni, hol. Az õ számára a Boole-keresés szinte teljesen hasznavehetetlen.

De ha a sakkautomaták kifejlesztésére annyi idõt és energiát áldoztak, akkor hogy lehet az, hogy az egyszerûbbnek tûnõ nyelvhasználó gépet még mindig nem fejlesztették ki? Ez már csak azért is meglepõ, mert hiszen vannak olyan nyelvek, amiknek a segítségével a programozók kommunikálni tudnak a számítógépekkel. Miért nem feljesztenek ki egy olyan programozási nyelvet, ami azt tudja, mint például a magyar nyelv?

A kérdés elsõ felére adható válasz az, hogy a valóságban a sakkkal kapcsolatos problémák egyszerûen eltörpülnek a nyelvvel kapcsolatos problémák mellett. És itt nem egyszerûen arról van szó, hogy például számszerûen több magyar mondat lehetséges, mint sakkjátszma (bár ez is igaz). A probléma gyökere az -- és ez átvezet a kérdés második felére adandó válaszhoz is --, hogy míg a sakkjátékot tökéletesen értjük, addig az általunk oly hétköznapinak tekintett nyelv szabályszerûségeit alig.

De nem ellentmondásos ez? Azt állítani, hogy nem ismerjük az anyanyelvünk szabályszerûségeit, bár tudunk beszélni rajta, nem ugyanolyan sületlenség-e, mint azt mondani, hogy nem ismerjük a sakk szabályait, bár tudunk sakkozni?

Nem, mert az anyanyelvünk szabályszerûségeit teljesen másképp tanuljuk meg, mint a sakk szabályait. Olyannyira másképp, hogy ez a tény némelyik kutatót -- például Noam Chomskyt, a modern nyelvtudomány egyik megalapítóját és vezetõ kutatóját -- arra meggyõzõdésre vezette, hogy léteznie kell egy sajátos, velünkszületett, genetikailag és neurológiailag meghatározott területnek az emberi agyban, ami kizárólag a nyelv szabályainak elsajátítására szolgál.

De miféle szabályokra gondolhat Chomsky, amikor azt állítja, hogy az ember eleve ``ezekre hangolódva'' jön a világra? Szabály alatt nyilvánvalóan nem érthet semmi olyasmit, mint például a helyesírás szabályai, mert azt abszurd lenne feltételezni, hogy az ember biológiai sajátosságai közé tartozik a helyesírás iránti veleszületett érzékenység. A helyesírást társadalmi konvenciók szabályozzák, s ezeknek vajmi kevés szerepe lehet egy élõlény biológiai felépítésében.

Amit Chomsky valójában szabály alatt ért, az egy nagyon absztrakt, és csak az emberi fajt jellemzõ ``kombinatorikai képességre'' vonatkozik. Arra képességre ugyanis, amivel hangokból szavakat, majd a szavakból jelentéssel bíró mondatokat tudunk összeállítani. Ez a kombinatorikai képesség távolról sem kaotikus, hanem saját, az adott nyelvre jellemzõ törvényei vannak. Olyan szó például van a magyarban, hogy mérõóra, de olyan nincs, hogy *raómõré, annak ellenére, hogy a két hangsor pontosan ugyanazokból a (maqyar) hangokból áll. (A *-gal azt jelöljük, hogy egy lehetségesnek tûnõ kombinációt az adott nyelvet beszélõk biztosan nem fogadnának el mint nyelvük egy kifejezését.) Vagy például, míg az a mondat érthetõ és például egy mese kontextusában tökéletesen el is fogadható, hogy

A fekete farkas megkergette a vidám griffmadarat,

az már biztosan nem hangozhat el semmilyen magyar nyelvû mesében, hogy

*Griffmadarat fekete a vidám megkergette farkas a,

hacsak a mesélõ éppen nem egy példát akar szerkeszteni egy magyar szavakból álló, ám mégsem magyarul lévõ mondatra (mint például én).

Valószínûleg nem tévedek, ha felteszem, hogy aki elõször olvassa ezt az írást még sohasem találkozott pontosan ezzel a farkasról meg griffrõl szóló mondattal, hiszen éppen most találtam ki. Mégis, biztos vagyok benne, hogy minden olvasó magyar nyelvû mondatnak találta (szemben azzal a szósalátával, amit utána csináltam belõle).

Ez az egyszerû belátás azt bizonyítja, hogy a magyar nyelvû beszélõnek (és persze ez igaz a világ többi nyelvére is) birtokában van egy eljárás, amivel meg tudja ítélni, hogy egy adott szókombináció az õ nyelvéhez tartozik-e vagy sem, még akkor is, ha az adott kombinációt soha azelõtt nem hallotta. Nos, Chomsky szerint ennek az eljárásnak a pontos és hiánytalan leírása alkotja a magyar (az angol, a német, stb.) nyelv nyelvtanát, szakszóval: szintaxisát.

Ez a helyzet némiképp emlékeztet arra, ami a kémiában történik. A vegyész munkája felfogható úgy is, mint ami a lehetséges vegyületeknek és azok tulajdonságainak leírására irányul. Ott azok a törvények, amik korlátok közé szorítják az elemekbõl képezhetõ vegyületek sokaságát, a fizika törvényei. A nyelvészetben ezeknek a törvényeknek az egyes nyelvek nyelvtanai felelnek meg. S éppúgy, ahogy a kémiában, a nyelvészetben is matematikai egzaktsággal kell megfogalmazni e törvényeket (azaz az egyes nyelvtanokat). A nyelvész számára egy adott nyelv nyelvtana csak akkor megfelelõ, ha segítségével meg lehet kapni a szóbanforgó nyelv saját mondatait, és csakis azokat. Ebbõl már talán érzékelhetõ, hogy a nyelvtan nyelvészeti fogalma igencsak messze esik attól, amivel például angolórán találkozhatunk. De az elõbbiek ismeretében ez talán már nem is olyan furcsa.

\resizebox{\textwidth}{!}{%%
\includegraphics{benzol.eps}}
A benzolgyûrû szerkezete

\resizebox{\textwidth}{!}{%%
\includegraphics{fa.eps}}

A János szemben áll Péterrel mondat szerkezete


A kémiával való párhuzam azonban egy ponton sántít. Míg ugyanis csak egyetlen egy kémia létezik, nyelvbõl van néhány ezer. Ezek mindegyikét emberek beszélik. Éppen ezért, ha a nyelvészt az érdekli, hogy mi is az a fajspecifikus képesség, ami a nyelvhasználatot lehetõvé teszi, akkor a nyelvészeti kutatásnak egy lépéssel tovább kell mennie, és feltenni azt a kérdést, hogy vajon milyen közös alapelvekbõl származtathatók ezek a nyelvtanok? E közös alapelvek gyûjteményét -- Chomsky után -- Univerzális Grammatikának nevezzük. Végsõ soron tehát ez az, ami a nyelvészt érdekli.



Vigyük még egy kicsit tovább a kémia és a nyelvészet közötti analógiát! A kémiában a molekuláris szerkezet befolyásolja az anyag tulajdonságait. A nyelv esetében a mondat szerkezete a mondat jelentését befolyásolja. Nézzünk erre egy példát!

Mit jelent az olvasó szerint a következõ mondat?

Láttam az egyik barátomat egy távcsõvel.

Egy kis gondolkodás után észrevehetjük, hogy a mondat kétértelmû. Azt jelenti, hogy

  • láttam az egyik barátomat egy távcsõ segítségével, illetve, hogy
  • láttam az egyik barátomat, akinél éppen egy távcsõ volt.

Ezt a két értelmet a következõ zárójelezéssel is ki lehet emelni:

  • [Láttam az egyik barátomat] egy távcsõvel.
  • Láttam [az egyik barátomat egy távcsõvel].

Mivel a két mondat pontosan ugyanazokból a szavakból áll, a jelentésükben megnyilvánuló kétértelmûséget csakis a mondat szerkezeti viszonyaira terhelhetjük.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ez a fajta, ún. szerkezeti többértelmûség ritka eset, és hogy a többértelmûség ``igazi'' esete a szavak jelentésében megnyilvánuló többértelmûség, mint amilyen például az ár szóé (ez utóbbit egyébként lexikai többértelmûségnek hívják). Valójában ennek éppen az ellenkezõje igaz! S éppen ezért nem is furcsa, hogy a nyelvészet számítógépes alkalmazásán dolgozó szakemberek világszerte nagy erõfeszítéseket tesznek olyan elemzõalgoritmusok (röviden: elemzõk) kidolgozására, amelyek gyorsan és hatékonyan állítják elõ tetszõleges mondatok szerkezeti jellemzését (azaz: elemzését). A hatékonyság fontos szempont, hiszen az elemzés után következõ lépésben ezekhez az elemzett mondatokhoz valamiképpen jelentést kell rendelni -- hiszen nem másért, mint éppen a jelentés megragadása érdekében készítettük el az elemzést. De ezzel egy nagyon titokzatos fogalomba ütközünk, mégpedig a jelentés fogalmába.

Kemény fába vágja a fejszéjét az, aki a jelentés általános fogalmát szeretné megragadni, s nem csak az a célja, hogy egy konkrét mondatot megértsen. Ez utóbbit ugyanis mindannyian figyelemre méltó könnyedséggel végezzük, ám eközben legtöbbünknek nincs semmilyen elképzelése arról, hogy tulajdonképpen mit is ragadunk meg amikor egy mondatot megértünk. De miféle dolog is ez a titokzatos ``jelentés''?

A legelsõ válasz, ami a kérdés hallatán talán mindenkinek beugrik, az az, hogy a jelentés valamiféle kép. Például, a

Macska ül az ajtó elõtt

mondat jelentése valami ilyesmi:



\includegraphics{cat.eps}
Az A macska ül az ajtó elõtt mondat jelentése
mint kép



Sajnos ennek -- az elsõ pillantásra rendkívül meggyõzõ -- elképzelésnek olyan súlyos hiányosságai vannak, amelyek miatt hamar el is kell majd búcsúznunk tõle. A legfõbb probléma ezzel az elképzeléssel ugyanis az, hogy kép formájában csak konkrét, fizikailag létezõ (sõt mi több: látható) dolgokat tudunk ábrázolni; ám vannak olyan mondatok is (nem is kevesen), amik absztrakt dolgokról szólnak. Ilyen például a következõ mondat is:

A demokrácia a modern politikafilozófia egyik legalapvetõbb fogalma.

Ezt a mondatot annak ellenére tökéletesen megértjük, hogy nem igazán tudunk hozzá képet rendelni.

Vajon milyen kép felelne meg az
A demokrácia a modern politikafilozófia egyik legfontosabb fogalma
mondatnak?



Persze lehetséges, hogy ez a példa még nem gyõzött meg mindenkit. Végül is, a mûvészettörténet talán nem ismeri az allegória fogalmát, ami pedig nem más, mint az absztrakt fogalmak érzékletes alakban való ábrázolásának egy jól bevált módja (gondoljunk csak arra, ahogy például az Igazságszolgáltatást bekötött szemmel, mérleggel a kezében ábrázolják)? Miért ne lehetne hát az absztrakt fogalmaknak érzékletes külsõt kölcsönözni? S akkor talán meg lehetne menteni ``a jelentés mint kép'' elméletét is.

Sajnos, a fenti elméletet még ez az érvelés sem képes megmenteni. Vannak ugyanis a nyelvnek olyan lehetõségei is, amiket már elvileg sem tudunk puszta képek segítségével megragadni. Ilyen például az igeidõ, vagy az ún. modalitás (a lehetõség illetve szükségszerûség nyelvi kifejezése), de ide kell sorolnunk az egyszerû tagadást is. Hogyan ábrázolnánk például képileg a

Macska ült az ajtó elõtt,

vagy a

Macska ülhet az ajtó elõtt,

esetleg a

Nem igaz, hogy macska ül az ajtó elõtt

mondatokat? S hogyan különböztetnénk meg például ez utóbbit a

Nem igaz, hogy kutya ül az ajtó elõtt

mondattól? Ezek a kérdések mind azt jelzik, hogy a jelentés képelmélete leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Mégis, amint azt látni fogjuk, csírájában tartalmazza az igazságot.

A mondatainkat elsõsorban információközlésre használjuk. Érdemes tehát rákérdezni arra, hogy mit is tudunk meg, ha egy mondatot megértettünk? Nos, ha a mondat igaz, akkor valamit megtudunk általa a valóságról, mégpedig azt, hogy a dolgok úgy állnak, ahogy azt a mondat állítja. Ez talán elsõ pillantásra nem tûnik valami egetrengetõ belátásnak, de ha jobban meggondoljuk, a ``jelentés mint kép'' elmélete is valami hasonló mellett kötelezte el magát, csak éppen nagyon leszûkítette a valóság fogalmát, pusztán az érzékelhetõ dolgokra szorítva meg azt. S mi van akkor, ha a mondat hamis? Akkor is megtudtunk valamit, mégpedig azt, hogy a dolgok biztosan nem úgy állnak, ahogy a mondat állítja. Nézzünk egy példát!

Ha a

Macska ül az ajtó elõtt

mondat igaz, akkor tudjuk, hogy a valóság olyan, hogy macska ül az ajtó elõtt. Nem tudjuk, hogy mekkora a macska, hogy milyen színû a bundája, hogy nõstény-e vagy kandúr (a képelmélet alkalmazójának sajnos akár önkényesen is, de döntenie kell ezekben a kérdésekben, hiszen ha egy macskát akar ábrázolni, akkor azt valamilyen nagyságban, valamilyen színben, stb. kénytelen ábrázolni). Csak azt tudjuk, amit a mondat kimondott: ül valamilyen macska az ajtó elõtt. Ebbõl persze rögtön azt is megtudtuk, hogy a valóság nem olyan, hogy az ajtó elõtti részen nincs macska, de például van egér: ez ellentmondana annak, hogy, amennyiben a mondat igaz, macska van az ajtó elõtt (emellett persze még lehet egér is -- azt nem állította és nem is tagadta a mondat, hogy egér nincs).

Azt mondhatjuk tehát, hogy a mondatok két csoportra bontják az összes lehetõség halmazát: azokra, amelyek összeférnek a mondat igazságával, és azokra, amelyek nem férnek össze vele. Az elsõ csoportra a nyelvészetben elfogadott szóhasználat szerint úgy szoktak hivatkozni, mint a mondat által kifejezett propozícióra, és a mondat jelentését ezzel azonosítják. Röviden megfogalmazva: egy mondat jelentése nem más, mint mindazon feltételek, lehetõségek (lehetséges világállapotok, lehetséges világok) halmaza, amelyekben a mondat igaz. S ennek rögtön következménye az is, hogy egy mondat akkor, de csakis akkor igaz, ha a tényleges valóság, amiben élünk, maga is megtalálható a mondat által kifejezett propozícióban.

Vajon ez a megközelítés -- amit egyébként igazságfeltételes szemantika (jelentéstan) néven ismerünk -- nem vérzik-e el azokon a példákon, amiken a ``jelentés mint kép'' elmélete elvérzett? Meg tudja-e ragadni például a tagadást?

Egy kis gondolkodás után beláthatjuk, hogy ez az elmélet kiválóan veszi ezt az akadályt. A mondatok tagadása ugyanis nem tesz mást, mint egyszerûen kicseréli a tagadott mondat propozíciójában lévõ lehetséges világokat azokkal, amik eredetileg kiszorultak a propozícióból. A

Nem igaz, hogy macska ül az ajtó elõtt

mondat propozíciójába például mindazok, de csakis azok a lehetséges világok tartoznak, amelyek nem voltak benne a

Macska ül az ajtó elõtt

mondat kifejezte propozícióban. S azt is könnyen beláthatjuk, hogy ez a megközelítés igenis képes különbséget tenni két tagadott mondat jelentése között (emlékezzünk, hogy ezen az akadályon is elbukott a képelmélet). A

Nem igaz, hogy macska ül az ajtó elõtt,

és a

Nem igaz, hogy kutya ül az ajtó elõtt

mondatok kifejezte propozíciók különböznek, hiszen a

Macska ül az ajtó elõtt,

és a

Kutya ül az ajtó elõtt

mondatok propozíciója is különbözött.

Sajnos, ezen a ponton nem tudunk továbbmenni, hogy megnézzük a többi példát is, mert az igazságfeltételes szemantika gyorsan elbonyolódik, és rövid idõ múltán már csak komplikált matematikai eszközök bevezetésével lehet úrrá lenni ezen a bonyolultságon -- ez pedig nem lehet feladata egy olyan írásnak mint ez.

A figyelmes olvasónak azonban biztosan feltûnt, hogy az eddigi példamondataink mind kijelentõ mondatok voltak. Ez azt jelentené, hogy az igazságfeltételes szemantika nem tudja kezelni például a kérdõmondatokat? Természetesen nem jelenti ezt; az igazságfeltételes szemantika fejlett elméletei már képesek a kérdõ, óhajtó, stb. mondatok jelentésének elemzésére is, bár igaz, hogy az elmélet központi fogalma a kijelentõ mondat marad.

\resizebox{14cm}{!}{%%
\includegraphics{ling.eps}}
A nyelvészet központi és határterületei

Ennek az írásnak az volt a célja, hogy az olvasóban felkeltse a csodálkozást a nyelv iránt, amit nap mint nap oly természetes módon használ, és bepillantást nyújtson azokba az elvi nehézségekbe, amik megnehezítik olyan gépek létrehozását, melyek ugyanúgy használják a nyelvet, mint mi, emberek. Eközben megtudtuk, hogy mivel foglalkozik a szintaxis, hogy mi az az Univerzális Grammatika, és hogy hogyan kezeli a jelentést az igazságfeltételes szemantika. Sajnos a terjedelmi korlátok nem tették lehetõvé, hogy beszéljünk a nyelvészetnek arról a rendkívül fontos ágáról is, amely a beszédhangok illetve az azokból szerkeszthetõ nagyobb egységek (szótagok, szavak) szerkezeti sajátosságaival foglalkozik, azaz a fonológiáról. Erre talán egy másik alkalommal kerülhet sor.