NYELVÉSZNET

     
Címlap
 
Ismeretterjesztő cikkek
 
Egyéb cikkek
 
 
A portálpályázatra beérkezett cikkek

   

A magyar-grönlandi nyelvhasonlítás szépirodalmi vetülete 1802-ből

Szeverényi Sándor
SzTE Nyelvészeti Doktori Iskola
sasa@petra.hos.u-szeged.hu

 

 1. Sajnovics János 1770-ben megjelent munkája, a Demonstratio, melyben a lapp és a magyar nyelv közötti rokoni kapcsolatokat tisztázza, nemcsak a nyelv- és történettudományra volt hatással, hanem a szépirodalom művelői között is követőkre talált. Ezek közül a legjelentősebbnek, hatását és értékét tekintve egyaránt, Dugonics András munkáit kell tekintenünk. Etelka című regényét az első magyar könyvsikerként tartja számon az irodalomtörténet. Jóval kevésbé ismertek Perecsenyi Nagy László munkái.

Perecsenyi Nagy László (1768-1827)[1] életműve, amennyiben a 18-19. század fordulójának őstörténeti kutakodásainak szeretnénk a nyomába eredni, bőséges anyagot biztosít. A 18. század végére a köztudatba bekerült rokonítási elméletek nem kis zavart okoztak a tudós fejekben. Szittya, hun, avar, héber, török, lapp, szláv és még számtalan elmélet majdhogynem egyidejű jelentkezése szélsőséges reakciókat váltott ki a téma iránt érdeklődők között: az egyik véglet szerint a magyar nyelv rokontalan, önálló, míg a másik véglet szerint a magyar nyelv az az ősnyelv, amelyből az összes többi származik. Ebben az ún. pánmagyar elméletben az összes külön-külön megismert teória egyetlen egy óriási eredetkoncepcióvá tágítható mind földrajzilag, mind pedig nyelvészetileg. Perecsenyi Nagy László Szakadár esthonnyai magyar fejedelem bujdosása című verses elbeszélése (eposza?) remek példa erre. A következőkben a mű rövid bemutatása után egy olyan nyelvrokonítási kísérletre mutatok rá, amely ugyan nem kapott nagy szerepet a közkedveltebb elméletek mellett, ugyanakkor mégis jelen volt, számolni kellett vele. A magyar–grönlandi nyelvhasonlításról van szó, amely uráli-eszkimó néven azóta is jónéhány kutatónak megmozgatta a fantáziáját.

 

2. Az 1802-ben megjelent Szakadár esthonnyai magyar fejedelem bújdosása Perecsenyi legismertebb munkája. Az elmúlt két évszázad irodalomtörténészei egységesnek mondható véleménye egy mondatban foglalható össze: a Szakadárnak irodalmi értéke nincsen, amiért mégis érdemes róla futólag említést tenni, az a Sajnovicsból és Dugonicsból táplálkozó finnugor nyelvrokonság eszméjének népszerűsítése[2]; a mű egyúttal a világmagyarság– szemlélet megfogalmazásának egyik szélsőséges példája is. Az egyetlen elismerő szó éppen Dugonicstól származik, aki a Jolánka[3] című regény egy hosszabb betétversében Perecsenyit jelöli ki utódjául.

Perecsenyinek ez a negyedik nyomtatásban megjelent munkája, 1800-ban a Léta magyar vitéz című költemény, 1801-ben pedig egy magyar és egy latin nyelven írott verse[4] jelent meg, ezt követte 1802-ben a Szakadár. Előszavában kifejti, hogy munkája hasznos, gyönyörűséges, tisztelhető, díszes és "közönségre-való", tehát a gyönyörködtetve tanítás, a horatiusi ‘tile et dulce’ közhelyét találjuk itt.

A mű hat részre tagolódik, mindegyik elején összefoglalva, hogy az adott részben mi fog történni. A történet a népvándorlás idején, az V. században játszódik. Az első részben Szakadár és népe hajóival útnak indul Karjelből, hogy új hazát keressen, ám a nőket és feleségét, Guggát hátrahagyja (a műből nem derül ki pontosan, hogy miért nem viszi magával, bár ez remek alkalom arra, hogy a könnyeit nyeldeső, a vártoronyból kedvesét búcsúztató nő alakja az Odüsszeiából jól ismert jelenetet eszünkbe juttassa...). Gugga mellett ott áll huga, Zombra is, aki bodzacsövével látja, hogy a hajóhad Aboja-vára (ma Turku) felé vette az irányt. Gugga bosszút forral:

Eredj! de meg látod, még e' víz el-merít,

Vagy idegen Ország' partyaira terít.

Ámbár el-veszteden nem lész nékem öröm

Legalább kínomnak azzal nyakát töröm. (25.)

Nimródtól, Noé ivadékától kér segítséget, mert

Nem jött el még annak meg-mondott ideje:

Hogy Számelets légyen a' Dunának feje. (27.)

Azaz Guggából a történetíró szólal meg, nem szabad engedni, hogy az esthonnyaiak bejöjjenek a Kárpát-medencébe, mert még nincs itt az ideje. A történetbe bekapcsolódnak az antik istenek is (Vénusz, Cupido), akiknek azonban csak az első részben jut szerep. Az istenek jóvoltából vihar kerekedik, aminek nyomán a svéd partokig sodródnak, miközben néhány hajójuk oda is vész. A második részben Szakadár fülébe jut, hogy a szlávok ("ruszszusok") végigpusztítják Karjelt, ezért néhány hajóval hazatér. Tabanék vezére közben megsúgja neki, hogy időközben egy Lebed nevű fia született, aminek hallatán Szakadár úgy felbátorodik, hogy azonnal a szlávoknak akar rontani. A csata nem sokat várat magára, ám akármilyen hősiesen is küzdenek Szakadárék, mégis a ruszszusok győznek. Szakadár Dágó szigetére húzódik vissza, miközben Tabanék Guggával együtt Hunnivár felé vette az irányt. Szakadár megtalálja serege másik felét, amely a gótok a rabságába került. Fellázadnak és véres csatákban legyőzik a gótokat. Szakadár a harcban elesett vezérek helyett újakat nevez ki. A harmadik rész elején Szakadár még siratja "el-ragadt honnyát", majd útközben még kifosztanak egy-két gót várost. A győzelmeket ökörsütéssel ünneplik meg. Másnap reggel Szakadár találkozik Orombbal, egy ősz remetével, aki megjósolja, hogy Szakadárnak Grönland, majd Amerika felé kell hajóznia. Elindulnak Grönland felé, ahol a grönlandiakat legyőzik, de nem töltenek ott sok időt, húsz nap múltán tovább állnak. Hosszú, keserves hajóút után elérik Panamát. A negyedik részben Szakadár szemlét tart, és megállapítja, hogy kevesen vannak, de Surán vezér megnyugtatja, hogy "Egy-egy Bajnok, hidd-el, mindenik Vitézünk". Követek érkeznek a táborba, köztük egy amazon, akitől megtudják:

Hogy az Amazon nép Szitthák ágazattya,

Őket, vérségeket nem háborgathattya. (141.)

És valóban:

Két nap alatt nyelvét Szakadár értette,

Mert Esthonnyi módlag beszédjét ejtette. (142.)

Mosga, az amazon hosszan beszél országáról. Közben Szakadár egyik vitézét, egy Réb nevű ifjút nőnek beöltöztetnek és kémként elküldik az amazonokhoz. Majd harcra készülődnek Bengele Páquil király és gujáni sereg ellen. Csellel Szakadár serege fényes győzelmet arat. Az ötödik részben az egész "Terra-firma Tartomány" behódol, Szakadár Páquil vendégségét élvezi. Réb visszatér és beszámol útjáról, s a csodálatos Zemefris (azaz Szeme friss) királynőről. Szakadár úgy dönt, hogy meglátogatják az amazonokat.

Zajdú trattarozta kürtyének hangzását,

Serkentvén Szakadár népe indulását. (207.)

Ekkor lehet megérteni, hogy Guggát azért kellett otthonhagynia, hogy az amazonokkal kialakuló kapcsolatban ne legyen útban. Szakadár ugyanis így szól népéhez:

Hogy a' szaporodást aszszonyinkkal tegyük,

Ezen szép Szüzeket tehát hozzánk vegyük. (223.)

Ennek nyomán a hatodik részben Szakadárék az amazonok városába, Világéba mennek. Az amazonok azonban félreérthetetlenül figyelmeztetik az esthonnyaiakat, akik férfiúi hevességüket már alig bírják visszatartani:

Ha férfiak vagytok, bár itt lész hazátok,

Heveteket mindég zablában tartsátok.

Igy tehát húgotok asztalához jertek;

Hüvelyben maradjon atyafi fegyvertek. (232.)

Szakadár és Zemefris egymásba szeret ("hevem férjre nyöszül"), éjszaka találkoznak, s

Egymás között titkon gyűrűt-is váltának,

Zemefris Szakadárt vallotta Urának. (250.)

Szakadárt veszélyt fenyegeti azonban, ugyanis az öreg amazonok irigykedve figyelik szép és fiatal honfitársaikat, s ezért a perui népnek azt mondják, hogy az amazonok nem "érintkeznek" velük soha többé, mint ahogyan az korábban minden esztendőben egy alkalommal történt. Az esthonnyaiak és az amazonok közben boldogan élnek. A vén amazonok visszatérnek Peruból és zendülést szítanak, miközben a peruiak is megtámadják a várost. Szakadár becsapva érzi magát, megöli Zemefris alteregóját. A legjobb lapponi vezérek elesnek, meghal Zemefris is, Szakadár a perui vezér után veti magát, de még utolsó szavait Bondár vezéréhez intézi:

Vegyétek utólsó szavamat társaim,

Esetem tanúi, vitéz Sorsossaim!

Legalább Tik Lappok Honnyomra menjetek,

Örizze-meg Isten e' bajtól fejetek!

Hová vigyétek-bé nevét Szakadárnak

Mert engem a' Torra nagy Ükeim várnak! (269.)

Elesik a harcban Szakadár is. Az utolsó lábjegyzetben a szerző még elmondja (tulajdonképpen itt fejeződik be igazán a történet), hogy Bondár vezér a megmaradt néppel tovább vándorolt "Szitthiába".

 

3. Most vizsgáljuk meg figyelmesebben a Grönlanddal foglalkozó részt! A harmadik rész közepén a zsákmányszerző harcok eredményességét Enkhuz szigetén ökörsütéssel ünnepli Szakadár lapponi népe. Másnap reggel Szakadár a kúthoz indul egymagában, amikor szembetalálkozik egy öregemberrel:

Ha véletlen egy ősz emberre talála,

'S hátra-hökkölt, kardja nem-lévén ő nála. (106.)

Az öreg - nem meglepő - magyarul kezd beszélni, amin Szakadár felbátorodik, s most már ő kérdezgeti, hogy kicsoda valójában. Az öregember elmondja, hogy Orombnak hívják, kétszáz éves, hajdanán ő is a szittyákkal élt, de a szigeten csak negyven éve tartózkodik.

Nagy Ükjeim pedig Szitthiában laktak,

Kik ellen a' Sinák kő falat is raktak. (109.)

Ismerte Arkánt, Szakadár apját, de most már remeteségben él. Majd Szakadár elkövetkező feladatairól kezd beszélni:

Te innét egy Zöldtáj Szigetre hajtatol,

A' hol tsatákat-is Ukával folytatol.

De lóval, tükörrel te aztat meg-győzöd:

Onnan nem meszsze lesz egy nagy Ország közöd. (110.)

Tehát Szakadárék elutaznak Grönlandra, az ottaniakkal érintkezni fognak, de tovább kell menniük a "nagy Ország" (Amerika) felé. Grönlandról Perecsenyi a következőket említi meg lábjegyzetben (110.):

A' Zöld-táj alatt értetődik Grönland Izlandiától Amerikával határos, a' Dávis tengeri szorúlat választya-el, melly Unicornissal egy szarvú Ló forma hallal bövölködik, magyarúl Uka a' neve.

Az rögtön megállapítható, hogy Perecsenyi Grönlanddal kapcsolatos ismeretei torzak, ami a kor hiányos földrajzi ismereteivel, és a távoli - akkor jobbára még ismeretlen - világokkal kapcsolatos mendemondákkal magyarázható. Grönlandon Szakadárék nem is időznek sokat, bár partra szállnak és megküzdenek a grönlandi "polgárokkal", minekutána Szakadár hálát ad az isteneknek, majd így szól:

Tudom, hogy ember nem terem magából

Hanem az származik más ember fajtából.

Így tehát más-honnan idegen főld népe,

A' ti vezérléstek alatt ide lépe.

Tán vérségemet itten én találom,

Kérem! addig nékem ne légyen halálom.

Ezt mondván Szakadár Grönlandnak környékét

Meg-nézte: de itten nem tette-le székét. (125-126.)

Szakadár Grönlandon is a rokonait keresi, de nem találja, így továbbáll, ahogyan azt Oromb megjósolta. Ki gondolná, hogy ezek a sorok milyen eszmetörténeti jelentőséggel bírnak? Szakadár azt mondja, hogy a grönlandiak is máshonnan keveredtek oda, s meg akarja tudni, hogy vajon vannak-e közös őseik. Sajnovics János Demonstratiójában megemlít egy bizonyos Marcus Wöldikét (1699-1750), aki a koppenhágai egyetem teológia professzora volt, 1732 és 1738 között keleti nyelveket tanított[5], s Sajnovics figyelmét a Betaenkning Om det Grönlandske Sprogs Oprindelse og Uliighed med andre Sprog /Gondolatok a grönlandi nyelv eredetéről és más nyelvektől való különbözőségéről/ (Koppenhága, 1746) című munkájával irányította magára. A magyar jezsuita csillagász a mű latin nyelvű kiadását olvasta. Ennek a munkának a megírását a Hans Egede[6] (1686-1758) nevével fémjelzett és 1720-ban kezdődő grönlandi missziós tevékenység és ennek nyomán a grönlandi nyelv feltérképezése tette lehetővé. 1744-ben megjelent a négy evangélium, 1766-ban az egész Újszövetség. Hans Egede fia, Poul (1708-1789) - akit szintén megemlít Sajnovics - egyházi munkák mellett grönlandi szótárt és nyelvtant is írt[7], ezeket ismerte Wöldike is, noha még csak a kéziratuk készült el[8]. Lássuk, hogyan foglal állást a grönlandi kérdésben Sajnovics[9]:

Büschning[10] mellé állítom Schöning[11] dán írót is, aki a De Origine Gentium septentrionalium című, felettébb tudós értekezésében, melyet 1769-ben adtak ki dán nyelven, az I. Fejezet végén idézi némelyek vélekedését a magyar királyság eredetéről. Aztán jegyzetben hozzáteszi: Ezek alapján néhányan úgy tartják, hogy a magyarok és a finnek azonos eredetűek. Mivel ezen a helyen idézi Wöldike úr értekezését a magyar nyelv egyezéséről a grönlandival, figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy Wöldike úr sohasem állította ezt. Kölcsönadta nekem ezt az értekezést Christia Horrebow államtanácsos úr, az egyetem csillagásza (emberségének és jóindulatának számos tanújelét mindig megőrzöm jó emléke-zetemben). A mű címe: De origine Linguae Grönlandicae, ejusque a caeteris linguis differentia. Maga a szerző sem meri kijelenteni annak a kevés egyezésnek az alapján, amely a magyarok és a grönlandiak közt fennáll, hogy: Ezeknek a nyelve valaha is egy és ugyanazon lett volna. Ezenkívül szorgalmasan átböngésztem a neves Paul Egede úrnak, a grönlandi nyelv professzorának a grönlandi nyelvtanát és szótárát, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a magyar nyelv teljesen eltér a grönlanditól.

Wöldike tehát talált hasonlóságot a két nyelv között, de azok alapján – amit aztán Sajnovics is megerősít – nem állítja, hogy a magyar és a grönlandi nyelv rokon lenne. Wöldike munkájának nyelvészeti elemzésével többen fogalkoztak[12]. A dán tudós összehasonlítja a szókészlet mellett a nyelvek szerkezetét is. A szókészlet elemzésénél a magyar mellett a görög, latin, olasz, francia, tót ("szláv"), izlandi, dán, norvég, angol, német, héber, chaldeus, török, maláji, valamint az amerikai nyelvek közül az algonkin, pocoman és "brazíliai", illetve a kelta nyelvek közül az ír, walesi és breton nyelveket vizsgálta. A magyar nyelvű anyagot Bél Mátyás De Peregrinitate Linguae Hungaricae című értekezése szolgáltatta, amely 1734-ben jelent meg a Miscellanea Berolinensia IV. kötetében, valamint a dán professzor többször utal Otrokocsi Foris Ferencre is. „Fejtegetéseit ezzel végzi Wöldike: a grönlandi nyelv szerkezete tehát igen kevés hasonlóságot mutat az európai nyelvekkel, a magyar kivételével. S feltűnő, hogy a magyar éppen azokon a pontokon egyezik a grönlandival, ahol eltér a többi európai nyelvektől (szókezdő mássalhangzócsoportok kerülése, nyelvtani nemek hiánya, a birtokos személyragoknak és az igék személyragjainak névmási eredete, az igék ragtalan jelenidő egyesszám harmadik személye, deverbális igeképzés, főnevek végéhez illesztett "prepozíciók"). «Ebből azonban semmiképpen sem merem azt következtetni, hogy a magyar és a grönlandi valaha is egyazon nyelv lett volna, hiszen a kettő szókészlete közt túl nagy a különbség ehhez: hanem csak azt, hogy mindkettő a világnak ugyanabból a sarkából származik, mégpedig szerintem Nagy Tatárországból.»”[13]

Perecsenyi jól ismerte a Demonstratiót, sőt, amikor Szakadárban más forrásokat is említ, akkor is Sajnovics munkájából veszi példáit. Elmondható, hogy világmagyarság szemléletének kialakulásában a Demonstratio kulcsszerepet játszott. Nem tűnik ugyanis valószínűnek, hogy akár Strahlenberg, Rudbeck, vagy Welin[14] munkáját olvasta volna, hiszen szűkebb hazájából, Arad vármegyéből nemigen mozdult ki (bár ezt igazából csak 1803-tól, naplóírásának kezdetétől vehetjük biztosra), és a helyben elérhető könyvek között valószínűleg nem voltak megtalálhatók, még talán pártfogója, Vay László báró könyvtárában sem. A Rudbecktől, Welintől idézett szóanyag pontosan megtalálható a Demonstratióban, és Strahlenberget is a Demonstratio alapján idézi, ami szintén azt mutatja, hogy Perecsenyi ezeket a műveket nem olvasta.

Sajnovics a Demonstratióban mindössze egy nyelvről állítja biztosan, hogy az a magyarral biztosan nem rokon: a grönlandiról. Értelemszerűen lehetett a világban egy időszak, amikor mindenki magyarul beszélt, de a grönlandiak biztosan nem, vagy valamikor nagyon régen, még akkor is, ha a két nyelv mutat némi hasonlóságot. Ez a kevés hasonlóság azonban úgy is kialakulhatott, hogy Szakadár és népe járt Grönlandon, érintkezésbe lépett az ottani néppel, s hatást gyakorolt nyelvére is. Olvassunk bele ismét Sajnovics munkájába[15]:

Mindössze a kiváló Wöldike úr megfigyelését idézem, aki a Koppenhágai Tudós Társaság Szerzői c. kiadvány 2. részében ezt írja:"A dán misszionáriusok, úgymond, 24 év alatt több dán szót honosítottak meg a grönlandi nyelvben, mit a régi norvégok a Grönlandiában töltött négy teljes évszázad alatt."

Azaz Wöldike és Sajnovics szerint is nem kell ahhoz két népnek évszázadokig együtt élnie, hogy a két nyelv hasson egymásra (és természetesen a magyar nyelv, azaz a hódító nép nyelve az, amelyik hat). Látjuk, hogy Perecsenyi hogyan építi bele művébe ezt a problémát. A lapponi nép vándorlásai során érintette Grönlandot, jártak ott, következésképpen az ottani lakosok nyelvére is hatással lehettek, ami azonban semmiképpen sem jelent rokonságot velük. A két nyelv közötti tipológiai egyezéseket Perecsenyi areális okokkal magyarázza, csakúgy mint Wöldike, ám amíg a dán tudós "Nagy Tatárországba" helyezi a két népet, addig Perecsenyinél a "lapponok" maguk mennek el egészen Grönlandig. Ebből is látszik, hogy az aradi író Sajnovics munkájára támaszkodott, mivel a jezsuita csillagász a Demonstratióban nem említi Wöldike elképzelését a "Nagy Tatárországról". A grönlandiakkal való rokonság már csak a róluk kialakult, illetve ismert kép miatt sem lehetett volna szimpatikus, mint ahogyan néhány évvel korábban az északi lappokkal való rokonság is illúziórombolóan hatott a hun elmélet mellett, még akkor is, ha Éder Zoltán bizonyítása szerint a lapp rokonság elleni támadások valójában a jezsuita rend ellen irányultak, amelynek Sajnovics és Hell is tagja volt[16]. Perecsenyi Nagy László tehát a Demonstratióban leírtak szerint nemcsak a magyar népnek a lapp és más népekkel való közös eredetét propagálja, hanem arra is figyelmet fordít, hogy arról a népről is szóljon, amelyről Sajnovics állítja, hogy nem rokona a magyarnak.

A Szakadárban a szerző általában megjelöli forrásait, s bő lábjegyzetekben ad magyarázatokat, a Grönlandról szóló résznél viszont nem tesz megjegyzést sem Wöldikéről, sem pedig Sajnovicsról. Más helyeken is többször előfordul, hogy egy-egy lábjegyzetben nem adja meg forrását. Mivel Sajnovics nem közöl szóhasonlításokat a grönlandi nyelvből (Wöldike is megjegyezte, hogy a két nép szókészlete között óriási különbségek vannak), és mivel általában Perecsenyi ott adja meg forrásait, ahol a Demonstratióra hivatkozva konkrét szóanyagot is fel tud mutatni, nem érzi szükségesnek (akárcsak például az első részben a gótok és a szlávok esetében), hogy megmagyarázza, miért nem beszélnek a grönlandiak magyarul. Végezetül hadd idézzem magát Perecsenyit 1807-ből, amikor is egyik kéziratában[17] így beszél (a kiemelés tőlem):

Szajnovits [!] Haffniában a' Dániai Vidéken 1770 Eszt: a' Lapponi Nyelvnek hasonlatosságát, a' miénkkel lenni megmutatta. Ezen Norvégyiai Részekről, a' Bávusz Tenger Szorúlattyán Grönlandián-túl Amerikába is hatott a' Magyar Nép, és Nyelv…

 

Véleményem szerint mindez azt igazolja, hogy Perecsenyi mindössze egy, a finnugor rokonsággal kapcsolatos munkát ismert részletesen, mégpedig Sajnovics János Demonstratióját. Munkájának megírásánál nem csak a magyar–lapp „azonosság” népszerűsítését tűzte ki célul, hanem minden olyan elméletet megpróbált beépíteni munkájába, amelyre Sajnovics is figyelmet fordított.

 

4. A Szakadár után Perecsenyi nem írt több őstörténeti tárgyú szépirodalmi munkát, egyetlen történeti eposza, a Galliás, az az a francziákkal elébb, azután a francziák ellen viseltt 1812., 1813., 1814. és 1815. esztendőkbéli háborúkról (Pest, 1816), kortárs (!) eseményeket dolgoz fel. Perecsenyi őstörténeti érdeklődése azonban a későbbiekben is megmarad, de inkább már csak tudományos munkákat ír, amelyeknél a tudományos jelző erősen megkérdőjelezhető. A finnugor rokonság eszméje sem motiválja már (a XIX. század elején általános megtorpanás tapasztalható a hazai finnugor nyelvészeti kutatások terén is[18]), elméleti munkáiban sem tesz említést róla, úgymond beolvasztotta az élete végére hatalmas méreteket öltő pánmagyar szemléletébe, és ezzel az a kevés valóságalap is eltűnik munkáiból, amely a Demonstratio és a jezsuita történészek, Pray és Katona révén a Szakadárban még fellelhető. Sajnovics neve ugyan még felbukkan egy-két levelében[19], de ekkor már a magyarok eredete a görög és a római kultúrával keveredik, őket is a szittya ősnéphez vezeti vissza. "Elméletének" tömör összefoglalását adja a már idézett 1807-ben írott kéziratban maradt munkája, A Magyar Nyelvnek Világszerte lett Elltenyészedéséről való Állítások. Ennek egyik érdekessége, hogy a finnugor nyelvrokonság hirdetői között megemlíti Gyarmathi Sámuel nevét is, akire a Szakadárban – noha munkája, az Affinitas már 1799-ben megjelent – nem hivatkozik. Az 1820-ban megjelent Vetekedés a közös szittha honnos magyar, és ehez tartozó felekezetek köztt az ő minden tulajdonságok iránt című könyvének bevezetésében például így ír:

Ugyan is szabad kinek kinek a' maga lételében gyönyörködni; már pedig kinek lehet nagyobb igazza ezen andalgásban, mint a' kezdeteknek évjétől fogna, a' Görög, és Római könyvszerzők szerént számtalan Nemzetek, koronként, Ázsia, és Európa gyarmatolására, az ő Szittha elejeknek köppüjekből kényessen szármoztak.

Az efféle talajvesztés a XVIII-XIX. század fordulóján nem ritka, a világmagyarság térben és időben való kiszélesítése másoknál is előfordul, elég csak Vörösmarty Magyarvár című eposztervére gondolni, ahol a magyarok őstörténetébe belekerültek volna a párthusok, rómaiak, perzsák és örmények is[20]. A magyarságnak a nagy történelmi személyekkel, népekkel való rokonságának vagy azonosságának hirdetése a 18. század első feléig követhető vissza, s olyan képviselői voltak mint Bél Mátyás, Otrokocsi Foris Ferenc, majd Desericzky Ince, Cetto Benedek, később pedig Horvát Ádám és Horvát István[21]. Ezek a szerzők aztán persze egymásból is merítettek. Például "a kritikátlan kalandozási hajlam jellemezte Pázmándy Sámuel ügyvéd és Fejér megyei táblabíró munkáját is (Schediasmata praeludialia...cogitationum...circa originem, sedesque antiquas et linguam Uhro-Magyarum populorum, 1786), amely ábrándjai kedvéért nemcsak az őstörténet egykori valóságát próbálta módosítani (mesékkel jazyg, illir stb. rokonságról), hanem még a magyar nyelv eleven valóságát is[22]." Pázmándy munkáját Perecsenyi is ismerte, több művében is hivatkozik rá.

A távoli földrészek, misztikus világok bevonása az egyre népszerűbb románok hatásának is betudható[23]. A német Campe átdolgozta Defoe Robinsonját, amit 1779-ben meg is jelentetett. Ez a munka néhány év múlva, 1787-ben Pozsonyban megjelent magyarul Gelei József fordításában, majd 1794-ben a híres finnugor nyelvész, Gyarmathi Sámuel neve alatt (ám ez a fordítás alig különbözik Gelei munkájától)[24]. Az utazó románok és a robinzonádok[25] Perecsenyire is hathattak Az Orithia magyar amazon története (Pozsony és Pest, 1804) című munkát György Lajos is említi könyvében[26]. Az Orithiának az az érdekessége, hogy a szerző az előszavában azt vallja, hogy munkája eredeti, és nem külföldi román fordítása.[27] Északi rokonok ebben a munkában is fekbukkannak: Perecsenyi tudományos szempontból továbbra is elfogadja a finnugor rokonság elméletét (mint a szittyák egyik ágazata), de büszkék rájuk nem lehetünk, mert erkölcsük romlott, jellemük nem mérhető a dicső magyarokéhoz.

Perecsenyi élete végefelé, 1827-ben látott napvilágot a Magyar amazonoknak története (Arad) című munkája. A stílszerűen hölgyeknek (Salbeck Zsófiának, Váradi Török Klárának és Hendrey Júliának) ajánlott könyvecske - mert "kiket is illethetne, Ez vittatás jobban, mint azon Deliségeket, mellyek régi Amazonnyainktól szármozván, folytattyák ÁMASZSZONYAINAKNAK, lárma nélkűl való, Derékségeket"[28] - már teljesen azon népszerűsítő történeti munkák közé tartozik, amelyeket a reformkorban többen is különösebb iskolázottság nélkül írnak[29]. Perecsenyi továbbra sem képes kikerülni Dugonics hatása alól, aki őstörténeti nézeteit Szittyai történetek című munkájában (I-II. Pozsony-Pest 1806-1808) próbálta rendszerezni. Erről a munkáról sokat elmond Vásáry István véleménye: "Dugonicshoz képest Szekér Joákim is tudós. Dugonicsnál mindenki szittya, tehát magyar vagy magyarral rokon. Forráskritikája semmi, a legkülönbözőbb legendák, ókori és középkori források tarkán kavarognak művében. Egyedüli szempontja a magyarság; ami, aki magyar csak jó lehet, az idegen csak rossz."[30] Ezekkel az alapelvekkel dolgozik Perecsenyi is. Azt állítja, hogy az ókori történetírók mind a szittya-magyar asszonyokról írtak, hiszen - ahogyan zárójelben megjegyzi - "jól tudgya az okos ólvasó, hogy a' Görög, és Deák irók, a' honnyi Nevezeteket saját innyek szerént leírták"[31]. Azaz az antik munkákat is előbb magyarul írták, és csak azután fordították le görögre vagy latinra. Magyar forrásai között elsősorban Bertalanffy Pált[32], Dugonics Andrást, Pázmándy Sámuelt és Desericzky Incét jelöli meg. A műből elég csak az amazon szó etimológiáját megemlíteni (ami szintén Dugonics hatását mutatja), s abból az egész munka tudományos színvonaláról képet kapunk:[33]

 

Nem tsuda hát, hogy saját Édes Miéink, az Amazonok dólgát sok Nemzetek megirigyelvén, de első Szithai szármozásokat mindnyájan megismervén, sok felé helyheztetéseket tették, és Aszszonyaikra is piperézni nagy Tetteket nem átallották - sött néha bettsmérlették is: holott azon Nevet tsak a' Magyar érti - 's tudja kimondani, ebből jövén Álmélkodást okozó Nevezetek, tudniillik - Ám-Aszszonyok! ezek, Ám, derék-Aszszonyok - im ezek a' ditső, hadakozó, Vitéz, takarékos, tiszta, gyors - Ám-Asszonyak-Amazonak!!!

 

5. Perecsenyi tervezte további történeti munkák megírását, de ezeknek csak a címe maradt fent[34], illetve anyaggyűjtéséből ehhez néhány középkori oklevél, levél másolata, amelyekhez azonban nem fűzött magyarázatokat. „Szorgalmas, munkás élet volt a Perecsenyi élete” – írja Csergő[35], aki remekül fogalmazza meg miben rejlik jelentősége:

Perecsenyi a legéberebb végvára volt a Tiszán inneni Magyarországon a magyar nyelv és irodalom ügyének. Nem volt irodalmi esemény, amelynek barátjává ne szegődött volna. A pesti írók, amint leveleiben olvassuk, előfizetés gyűjtésére gyakran felhasználták. Azonkívül a saját műveivel is, legalább Aradmegyében, elég széleskörű érdeklődést keltett az irodalom iránt. Ez a hatás önmagában véve is irodalomtörténeti jelentőséggel bír.[36]

Másrészt munkásságának jelentősége - ami talán az eddig elmondottakból is kiviláglik - nem annak minőségében, hanem mennyiségében rejlik. Munkáinak irodalmi értéke csekély, s emiatt az irodalomtörténet nem is igen vesz róla tudomást, holott ha betekintünk a sorok mögé, akkor nagyon sok érdekes megjegyzést találunk, ami ha egy irodalomtörténész számára nem is, de egy összehasonlító nyelvtudomány történetével és a magyarság őstörténetkutatás történetével foglalkozó számára fontos és új adalékokat szolgáltathat.

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Felhasznált kéziratos források

 

Perecsenyi Nagy László irataiból:

A' Magyar Nyelvnek Világszerte lett Elltenyészedéséről való Állítások. (1807)

(OSzK Kézirattár Quart. Hung. 493.)

Átel-Cusú vagy is, Arad táján fekvő hires Átílla köze (1811)

(OSzK. Kézirattár Quart. Hung. 209.)

Hét Eredeti kéz-iratok (:Diplomák:) a' Magyar elö-idökböl.

(OSzK Kézirattár Quart. Hung. 13.)

Arad Vármegye Írói és Tudossai 1818 esztendeig 1460-tól

(OSzK Kézirattár Quart. Hung. 13.)

Fejér Györgyhöz írt levelei (OSzK Kézirattár Quart. Hung. 13.)

Ferenczy Jánosnak írt levele (OSzK Kézirattár Fol. Hung. 766.)

A' Gunyolókhoz (OSzK. Kézirattár Quart. Hung. 255.)

Vegyes tartalmú rövid iratai (OSzK Kézirattár Fol. Hung. 766.)

Csergő Tamás: Perecsenyi Nagy László élettörténete és irodalmi munkássága.

(MTA Kézirattár Ms 10.011. 1927 k.)

 

Felhasznált nyomtatott források

 

Bertalanffy Pál: Világnak két rend-béli ismerete (Nagyszombat, 1757.)

Dugonics András: Jólánka I-II. (Pest, 1804)

Perecsenyi Nagy László: Magyar amazonoknak története (Arad, 1827)

Perecsenyi Nagy László: Galliás, az az a francziákkal elébb, azután a francziák ellen

viseltt 1812., 1813., 1814. és 1815. esztendőkbéli háborúkról (Pest, 1816)

Perecsenyi Nagy László: Orodias (Nagyvárad, 1804)

Perecsenyi Nagy László: Vetekedés a közös szittha honnos magyar, és ehez tartozó

felekezetek köztt az ő minden tulajdonságok iránt (Nagyvárad, 1820)

Szekér Joakhim: Magyarok eredete, a' régi és mostani magyaroknak nevezetesebb

tselekedeteivel együtt I-II. (Pozsony, 1791., második kiadás: 1808)

 

Szakirodalom

 

Abafi Lajos: Perecsenyi Nagy Lászlóról (Figyelő 1881. 308-314.)

Átányi István: Marcus Wöldike és magyar-grönlandi nyelvhasonlítása                (NyK 1943. 154-164.)

Benkő Loránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében (NyÉrt. 1982.)

Bibliographica Groenlandica (Koppenhága, 1979.)

Bíró Ferenc: A „karjeli” rokonság (IT 1986. 51-61.)

Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig... (Budapest, 1990.)

Éder Zoltán: Újabb szempontok a „Demonstratio” hazai fogadtatásának kérdéséhez. Zum IV.

Internationalen Finnougristenkongress in Budapest 1975 (Nápoly, 1975. 1-21.)

von Farkas, Julius: Eräs suomalais-ugrilaisen tutkimuksen kukoistusaika 1700-luvulla (Virittäjä 1952. 153-164.)

Gadd, Fin: History of Greenland II. 1700-1782. (London, 1973.)

György Lajos: A magyar regény előzményei (Budapest, 1941.)

Hegedűs József: A magyar nyelv összehasonlításának kezdetei az egykorú európai nyelvtudomány tükrében

(NyÉrt. 1966.)

Itkonen, Erkki: Suomalais-ugrilasen kielen- ja historiatutkimuksen alalta (Helsinki, 1961.)

Korhonen, Mikko: A finnugor nyelvtudomány kezdeti szakaszai. In: Barátok, rokonok 25-45. (Budapest, 1984.)

Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1996.)

Lakó György: Sajnovics János (Budapest, 1973.)

Lakó György: Von der frage nach beziehungen der eskimosprache zum ungarischen bis   zur

erschliessung der ungarisch-lappischen sprachverwandtschaft (Fenno-Ugrica Suecana 1979. 75-84.)

Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története II. (Arad, 1895.)

Márki Sándor: Perecsenyi Nagy László naplója (EPhK. 1899. 570-594.)

Martinkó András: "Magyar" vártól Magyarvárig (ITK 1964. 425-447.)

Mezei Márta: Történelemszemlélet a magyar felvilágosodás irodalmában (Budapest, 1958.)

Radó György: Észt témájú magyar hősi eposz 1801-ből (FK 1963. 411-413.)

Rying, Bent: Danish in the south and the north. Denmark history vol. 2. (Koppenhága, 1988.)

Sajnovics János. Sajnovics emlékünnepség és tudománytörténeti szimpozion (MNyTK 1974.)

Sajnovics János: Demonstratio /ford. Constantinovitsné Vladár Zsuzsa/ (Budapest, 1994.)

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái IX. 690-699. (Budapest, 1903.)

Szörényi László: Hunok és jezsuiták (Budapest, 1993.)

Szörényi László: A neolatin költészet Magyarországon a XIX. században. In: Memoria Hungarorum 174-198.

(Budapest, 1996.)

Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története (1864-65.)

Tompa József: Sajnovics nyelvhasonlításának legfurcsább népszerűsítője (NyK. 1966. 437-448.)

Vásáry István: Az őstörténész Pray (ITK 1979. 287-292.)

Vásáry István: Őstörténet és nemzeti tudat a reformkorban (ITK 1980. 15-25.)

Weöres Gyula: Karjala 1700-luvun unkarilaisessa kirjallisuudessa (Kalevalaseuran vuosikirja 40. 60-63.)

Weöres Gyula: Suomalais-ugrilaisten kielten tutkimus Unkarissa 1800-luvun alussa (Virittäjä 1963. 32-39.)



[1] Véleményem szerint nem 1871-ben született, mint ahogyan azt az irodalomtörténeti munkákban rendszerint olvashatjuk, hanem 1868-ban. Ő maga ír arról kéziratában, hogy 1818-ban töltötte be az övenedik életévét (Arad Vármegye Írói és Tudossai 1818 esztendeig 1460-tól. OSzK Kézirattár Quart. Hung. 13.), valamint Csergő Tamás kutatásai is ezt igazolják (CSERGŐ T: Perecsenyi Nagy László élettörténete és irodalmi munkássága. MTA Kézirattár Ms 10.011. 1927 k.)

[2] A szakirodalom négy, a finnugor rokonság eszméjét népszerűsítő munkát jegyeznek fel: Dugonics András Etelka című regénye; a bugyi jegyző, Etédi Sós Mártonnak a Szakadárnál is alacsonyabb színvonalú Scytha király, vagy-is Záton herczegnek külömb külömbféle változásokon forgott története (Buda, 1796.) című munkája, valamint Molnár János apát hexameterekben megírt költeménye, valamint Perecsenyi Szakadárja.

[3] DUGONICS ANDRÁS: Jólánka I-II. (1804).

[4] Az utóbbi időben Szörényi László szólt elismerőleg Perecsenyi latin nyelvű alkalmi verseiről: SZÖRÉNYI L.: A neolatin költészet Magyarországon a XIX. században. In: Memoria Hungarorum (Budapest, 1996.) 174-198.

[5] vö. ÁTÁNYI ISTVÁN: Marcus Wöldike magyar-grönlandi nyelvhasonlítása 1746-ból. NyK 1941. 154-164.

[6] bővebben: GADD, FIN: The History of Greenland II. 1700-1782 (London, 1973.)

RYING, BENT: Danish in the south and the north. Denmark history vol. 2. (Koppenhága, 1988.)

JENNNES, DIAMOND: Eskimo Administration: IV. Greenland (Montreal, 1967.)

[7] Dictionarium Grönlandico-Danico-Latinum (1750), Grammatica Grönlandica-Danico-Latino (1760)

[8] ÁTÁNYI I.: i.m. 153. p.

[9] SAJNOVICS JÁNOS: Demonstratio /ford.: Constantinovitsné Vladár Zsuzsa/ (Budapest, 1994.)

[10] Büsching, Anton Friedrich (1724-1793) göttingeni földrajztudós

[11] Schöning, Gerhard (1731-1771) dán tudós

[12] ÁTÁNYI I.: i.m.

LAKÓ GYÖRGY: Von der Frage nach Beziehungen der Eskimosprache zum ungarischen bis zur erschliessung der ungarisch-lappischen sprchverwandtschaft

LAKÓ GYÖRGY: Sajnovics János (Budapest, 1973.) 218-221.

BALÁZS JÁNOS: Hermész nyomában (Budapest, 1987.) 492-495.

[13] idézi ÁTÁNYI I.: i.m. 160-161.

[14] Philipp Johann von Strahlenberg (1676-1747): Das Nord- und Ostliche Theil von Europa und Asia (1730), Olof (Olaus) Rudbeck (1660-1740): Specimen Usus Linguae Gothicae (1717), Johan Welin (?-1744): Specimen analogiae linguarum Ungaricae et Fennicae (1736)

[15] SAJNOVICS J.: i.m. 32.

[16] ÉDER ZOLTÁN: Újabb szempontok a «Demonstratio» hazai fogadtattásának kérdéséhez. Zum IV. Internationalen Finnougristenkongress in Budapest 1975 (Nápoly, 1975.) 1-21.

[17] A Magyar Nyelvnek Világszerte lett Elltenyészedéséről való Állítások. Almás, 1807.

OSzK Kézirattár Quart. Hung. 493.

[18] vö. WEÖRES GYULA: Suomalais-ugrilaisten kielten tutkimus Unkarissa 1800-luvun alussa. Virittäjä 1963. 32-39.

[19] Pl. Ferenczy Jánosnak írt levele (1805. október 4.) OSzK Kézirattár Fol. Hung. 766.

[20] MARTINKÓ A.: i.m. 438-439.

[21] MARTINKÓ A.: i.m. 436.

[22] KOSÁRY DOMOKOS: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1996.) 320.

[23] Talán nem véletlen, hogy az első magyar eredeti robinzonádot megíró Szekér Joakhim népszerűsítő történeti munkát is írt (Magyarok eredete, a' régi és mostani magyaroknak nevezetesebb tselekedeteivel együtt I-II. Pozsony 1791.) vö. VÁSÁRY ISTVÁN: Őstörténet és nemzeti tudat a reformkorban. ITK 1980. 15-25.

[24] BEÖTHY ZSOLT: Szekér Joakhim és a Magyar Robinzon. Századok 1887. 626-639.

[25] GYÖRGY LAJOS: A magyar regény előzményei (Budapest, 1941.)

[26] GYÖRGY L.: i.m. 141.

[27] WEBER, ERNST: Lappland im deutschen Roman um 1750 und die Lapplandreise-Literatur des 18. Jahrhunderts c. tanulmányában a robinzonádoknak arról az ágáról ír, amelyek Lappföldön játszódnak.

[28] Magyar Amazonoknak Története, Ajánlás

[29] VÁSÁRY I.: i.m. 17.

[30] VÁSÁRY I.: i.m. 18.

[31] Magyar Amazonoknak Története 12.

[32] BERTALANFFY PÁL (1706-1763): Világnak két rend-béli ismerete (1757.)

vö. KOSÁRY D.: i.m. 59.

[33] Magyar Amazonoknak Története 6.

[34] Átel-Cusú vagy is, Arad táján fekvő hires Átílla köze (1811) OSzK. Kézirattár Quart. Hung. 209.

[35] CSERGŐ i. m. 48.

[36] CSERGŐ i. m. 48.