NYELVÉSZNET

     
Címlap
 
Ismeretterjesztő cikkek
 
Egyéb cikkek
 
 
A portálpályázatra beérkezett cikkek

   

                                                

A gyorsírás néhány nyelvészeti sajátossága

Hajdicsné Varga Katalin
PTE Alkalmazott Nyelvészeti Doktori Program
hajdicska@zmpi.sulinet.hu

 

1.      Változó nyelv – változó gyorsírás

Fabro Henrik, kiváló gyorsíró és elméleti szakember vizsgálta meg először gyorsíráselméleti szempontból a nyelvben rejlő törvényszerűségeket, és vizsgálódásának eredményeit így összegezte: „A gyorsírás alapja elsősorban a nyelv … A nyelvnek is törvényei vannak, a törvények ismerete képesít arra, hogy írásunkat egyszerűsíthessük, ott, ahol a ki nem írott szó- vagy mondatrészekre a törvényből lehet következtetni … amit az ember nyelvi, értelmi, fonetikai és grafikai alapokra vagy elemekre igyekszik szétbontani, az a gyorsírásban szervesen egymásba szövődve tárul eléje.”i

Egy jól használható gyorsírási rendszer megalkotása tehát csak a nyelv alapos ismerete birtokában lehetséges. A rendszeralkotóknak és -fejlesztőknek és maguknak a gyakorló gyorsíróknak is nagyon alaposan ismerniük kell azt a nyelvet, amelyen írnak.

A nyelvtudomány korszerű, új ismereteinek birtokában is javítani, csiszolni, a nyelv változásaihoz igazítani kellett a gyorsírási rendszereket. Ennek egyik kiemelkedő példája Radnai Béla rendszeralkotó, aki a „híd-rendszertől” jutott el az „egységes magyar gyorsírás” lefektetéséig, mégpedig úgy, hogy több évtizedes kísérletezésében nemcsak megfigyelések és tapasztalatok útján, hanem tudományos eszközökkel is vizsgálta a gyorsírást mint írásrendszert. A legtökéletesebb magyar rendszer létrehozására törekedett, amely teljes mértékben igazodik nyelvünk szelleméhez.

Ezért és így készültek a gyorsírási rövidítésgyűjtemények újabb és újabb összeállításai is. Például Barabási László 1971-ben két évtized múltán készítette el munkájának ötödik kiadását, amely 16124 címszót tartalmazott. És körülbelül újabb két évtized múlva újabb kiadással jelentkezett, hiszen a nyelv változásait követve szükséges volt az egységes magyar gyorsírás módosított alapokmányának (1984) szellemében átdolgoznia rövidítésgyűjteményét. A korszerű gyorsírásnak ugyanis olyan eszközökkel kell ellátnia a gyorsírót, amelyekkel követni tudja az élőbeszédet, a folytonosan változó, a politikai, társadalmi, gazdasági, műszaki, kulturális élettel együtt fejlődő nyelvet. A nyelvi követelmény főleg a szóanyag gondos mérlegeléssel való összeválogatása, hiszen figyelembe kell venni a soha meg nem álló, soha meg nem kövülő nyelv szókészletének változását, a fejlődés teremtette új szavakat, kifejezéseket vagy a meglevők jelentésében és gyakoriságában bekövetkezett változásokat. A fejlesztés tehát soha nem állhat meg. A megújítás, a korszerűsítés folyamatosságának szükségességét Dr. Barabási László az 1988-ban megjelent (és legutolsó) rövidítésgyűjteményében így indokolja: „Két ok tette szükségessé gyorsírási rövidítésgyűjteményem átdolgozását. Az első: fel kellett frissíteni a gyűjtemény szókészletét. A második: a rövidítések egy részének írásmódját hozzá kellett igazítani az egységes magyar gyorsírás 1984 tavaszán elfogadott új alapokmányához, és alkalmas grafikai megoldásokat kellett találni új rövidítések ezreire. Az 1973-ban megjelent első kiadás címszavait csaknem húsz évvel ezelőtt gyűjtöttem össze. Azóta nagy részüket túlhaladta az élet. Hazánk politikai, társadalmi, gazdasági, műszaki, tudományos, művelődési, szociális, környezeti viszonyainak és mindezekkel egy rangon külkapcsolatainak két évtizedes fejlődése, a világpolitika és a világgazdaság nap mint nap újat hozó történései, az emberiség új élményei új fogalmakkal, elnevezésekkel, szóhasználattal árasztották el a közéleti nyelvet, azt a nyelvi közeget, amelyben a gyorsíró általában mozog. Mindennapi nyelvhasználatunkba is tömegesen hatoltak be új szavak, kifejezések, fordulatok. Mások elavultak, elhaltak, a gyorsírónak már nincs velük dolga – nincs többé helyük a rövidítésgyűjteményben sem.”ii

 

2.      A gyorsírás mint nyelvi struktúra

Az egységes magyar gyorsírás alapvetően fonetikai alapon épül fel, de nem jellemző rá az abszolút fonetikai hűség, hiszen például nem jelöli a magán- és mássalhangzók számos válfaját, a hangsúlyokat stb. Három jellemzője miatt mondjuk mégis fonetikus írásrendszernek, (1) a rendszer alapvetően hangjelölő, mert a betűk a szóképben jelölt hangokat, illetve fonémákat testesítik meg; (2) az írás során többnyire a kiejtés szerinti íráselv érvényesül; (3) a rövidítésalkotás során a magánhangzóknak van elsődleges szerepe.

A nyelvhez idomuló magyar gyorsírás elkészítésének kezdeményezője Fabro Henrik már a századfordulón, még a tudományos vizsgálatok előtt kiemelte a fonetika szerepét a gyorsírásban. Hatalmas koncepciójú újításainak lényege magánhangzójelölési-elmélete volt, melynek következetes kifejtésével a felsőbb fokú gyorsírás fejlesztésébe bevitte a modern lélektani kutatások eredményeit, s ezzel a magyar gyorsírást teljesen modern alapokra fektette. Már ő hangsúlyozta, hogy a szó legértékesebb eleme a magánhangzó, különösen a hangsúlyos magánhangzó, amelyet éppen ezért feltétlenül jelölni kell.  Tehát a rövidítések megalkotásakor is nagy figyelmet fordított a magánhangzók jelölésére. Ezen kívül egyre nagyobb mértékben alkalmazta a szó és a mondat értelmén alapuló kihagyásokat is, s nagy szerepet tulajdonított a tiszta hangzóvonalas rövidítéseknek is. Ugyancsak kiemelt szerepet juttatott a szólásmódoknak, az ismétlődéseknek és az ellentéteknek. Megfigyelte, hogy egy-egy szó elhangzásakor önkéntelenül a vele együtt gyakran előforduló szóra gondolunk. Egy-egy szópárban a második szó erősen megrövidíthető, esetleg teljesen kihagyható. Az erősen rövidíthető szavakból Fabro nem egy esetben csak a magánhangzókat jelölte. Működésének hatása alatt az állandó szókapcsolatok, az ismétlődés, a szöveg fogalomkörének ismeretén stb. alapuló virtuóz rövidítések a vitaírást jelentékenyen megrövidítették.

            A napjainkban is használt egységes magyar gyorsírás megalkotója, Radnai Béla szintén arra törekedett, hogy megtartsa, sőt továbbfejlessze a gyorsírás legsajátosabb jellemzőjét, a magánhangzók kiírásán alapuló rövidítési módot. Ez adta és adja ma is a rendszer nagy rövidségét, ez tette és teszi lehetővé a gyorsirat elolvasását, megtanulásának könnyűségét. A szó legjellemzőbb részének ma is a magánhangzókat tartjuk, különösen a szó tőhangzóját, amely a magyar nyelvben leggyakrabban a szó hangsúlyos magánhangzója is egyúttal. Ily módon, ha a magánhangzókat jelöljük, akkor több hangzó kihagyása esetén is elég könnyen el lehet olvasni a rövidítést.

            Az eljárás helyességét a fonetikai kutatások is bizonyítják. Kísérleti eredmények mutatják, hogy a magánhangzók percepciójához kevesebb akusztikai jelre van szükség, mint a mássalhangzók esetében. Ezért tehát a rövidítésalkotás során – fonetikai jellemzőik alapján a magánhangzókat részesítjük előnyben, mert a szó megértésében a magánhangzós elemek sokkal nagyobb szerepet játszanak, s ennek megfelelően a rövidítés reprodukálásánál is a magánhangzóhoz fűződő asszociációs képzeteké a vezérszerep. Mondhatjuk úgy is, hogy a magánhangzós jelölésen alapuló rövidítésekre a hangok fonetikai sajátosságai mintegy „kényszerítik” a gyorsírót. A beszéd folyamatában ugyanis a magánhangzók könnyebben felfoghatók, áttételkor jobban olvashatók, mint a pusztán mássalhangzós képzésű rövidítések.

2.1.            Középpontban az élő kiejtés és szerkezet

A gyorsíró által sztenografálandó beszéd (parlamenti felszólalás, tanácskozás hozzászólásai, diktált levélszöveg stb.) mindig folyamatosan megjelenő akusztikai jelsorozat. Mi dönti el, hogy a gyorsíró hogyan szegmentálja nyelvi egységekre? A kezdők (nevezhetjük őket alapfokú gyorsíróknak is) szegmentálásának eredménye inkább csak szótári egység, azaz maga a szó, kevés esetben grammatikailag szorosabban összetartozó közlésegység (például szókapcsolat) lehet, mert a megtanult alapvető jelölési és csekély számú rövidítési lehetőségek erre teszik képessé.

                        Itt van az asztal, ott van a szék.

                                   It a a asztal    a a szék.

A középfokú gyorsírók a közlésegységeken túl már hosszabb közlés (például mondat) szegmentálására is képesek, mert jártasabbak, és a megtanult, begyakorolt nyelvtani, értelmi és asszociációs összefüggéseken alapuló rövidítési módokat is alkalmazni tudják: elhagyás, kihagyás.

            Itt van az asztal, ott van a szék.

           

            It a a asztal      szék.

 

Kérdésként többször is felmerült, vajon nem mást olvasnak-e a kihagyott szavak helyett. Csak azt válaszolhatjuk, hogy nem, mert az elhangzáskor csak az azonos szerkezeteket hagyja ki a gyorsíró, ha abban eltérő szerkezet szerepel, annak eltérő tagját leírja, például:

            Itt van az asztal, ott pedig a szék.

 

            It a a asztal       pe szék.

 

A gyorsírás szövege folyamatos beszéd (folyamatos artikuláció) s az ennek nyomán kialakuló folyamatos akusztikai hullámforma következtében nem jelzik szünethelyek minden egyes szemantikai egység kezdetét vagy befejeztét, s ahogy a nyelv fonológiai szabályai nemritkán túllépnek a szó terjedelmén, úgy születnek egybeírásos jelölések vagy rövidítések, például:

Két kézzel fogtam meg a labdát.

Alapfokon:      

                        ét kézel ogtam eg a labdát.

Középfokon:   

                        étézel ogtamge a labdát.

A második esetben már gyakran a t tárgyragot is elhagyják a gyorsírók, hiszen a rövid távú, úgynevezett műveleti emlékezet lehetővé teszi, hogy az elemek hosszabb sorozatában a nyelvi jelenségekről dönteni tudjanak. Azaz már a fogtam meg szegmentálásakor dönteni tudnak az elhagyásról:                     

                        étézel fogtamge labda.

            A gyorsírási szókép születése a legtöbbször a fonológia szintjén kezdődik, mivel nagyrészt a hangok kiejtett változata kerül lejegyzésre, elsősorban a mássalhangzók összeolvadásakor például: botja – botya, kétség – kécség, tetszik – tecik (tec),bánja – bánya:          stb.

 

2.2. Nyelvtudás és kognitív bázis

A legfontosabb segítséget természetesen a nyelvtudás nyújtja, ezen belül is a nyelvi elemek következési valószínűségeire és az előfordulási gyakorisági értékekre vonatkozó intuitív tudás. A rövidítési, elhagyási, kihagyási lehetőségek során a gyorsíró sokszor már akkor is azonosítja a nyelvi elemeket, amikor még semmi nem hangzik el egy később sorra kerülő nyelvi elemből, mégis azonosítja, mert a feldolgozás alatt lévő jelsorozat mint kontextus egyenesen előírja. Ez a predikciós eljárás teszi lehetővé, hogy megértse és rekonstruálni, azaz sztenografálni tudja a jelsorozatot. Például:

            Sára két kézzel megfogta a labdát, aztán jó messzire dobta.

 

            Sára kétéz megfogt a labda, aztán jó messzi dob.

Az eljárás eredményessége a beszédjelenségek előfordulási gyakoriságával közvetlen összefüggést mutat: minél gyakrabban fordul elő valamely beszédjelenség, annál mélyebben vésődik be a hosszú távú emlékezetbe, és minél mélyebben vésődik be, annál könnyebben tudja a gyorsíró segítségül hívni az észlelés folyamatában. Ezt a szabályszerűséget nagymértékben kihasználja a gyorsírás és a gyorsíró; nem elégszik meg azonban csak a nyelv szolgáltatta gyakorisággal, hanem éppen azt alapul véve készít magának újabb és újabb rövidítéseket, vagy éppen a már meglevők gyakorlásával teszi még aktualizálhatóbbá őket.

Ahhoz, hogy a közleményt megértsük, a nyelvtudáson túl szükség van még az úgynevezett kognitív bázisra is, tehát arra az ismeretrendszerre, világismeretre, amelyet az életünk során felhalmozunk. Tehát a kisebb szókincsű, a magyar nyelv szabályait alaposan nem ismerő, alacsony kognitív bázissal rendelkező gyorsíró nem lesz képes igazi gyorsírásra, sztenogramja úgynevezett logatomok (jelentés nélküli hangsorok) lejegyzése lesz csupán. Ugyanis minél kevesebb észlelést segítő egyéb tényező áll rendelkezésére, annál nagyobb mértékben lesz kénytelen csak az akusztikai jelsorozatra támaszkodni.

 

2.3. A beszédpercepció végeredménye: az áttétel

A már említettek alapján a gyorsírásban észlelési egység az alkalmazás gyakoriságának tekintetében legkevesebbszer a beszédhang, a szótag, a leggyakrabban a szó, a szószerkezet. A beszéd sztenografálása során a gyorsírók többsége a fonológiai szintről nem lép tovább, hiszen nem ott és akkor kell eldöntenie, hogy a sztenografált szó (a) milyen szófajú (szemantikai szint); (b) és ehhez kapcsolódva nincs szükség igazán mondatelemzésre, jelentésértelmezésre sem (szintaktikai szint).

A döntéseket később, a jelentésértelmezést követően, visszacsatolással kell meghozni (például szó belsejében vagy ritkábban szótaghatáron zöngétlen-zöngés hatás).

Az áttétel készítése közben aktivizálódnak az észlelési-megértési folyamat további szintjei, ekkor kerül sor a nyelvtani szabályokat tároló procedurális memória legaktívabb működtetésére. Itt vissza kell utalnunk arra, amit a gyorsíró észlelési egységeiről megállapítottunk, ugyanis az áttétel folyamata és a gyorsíró észlelési egység-sztenografálása között szoros összefüggés van. A jó gyorsíró célja: csak annyit rögzíteni a hallottakból, amelynek birtokában hibátlan áttételt tud készíteni. Nem fél alkalmazni az el- és kihagyásokat, mert tudja, hogy képességei, tudása (jól ismeri és alkalmazza a gyorsírás jelölési és rövidítési módjait, magyar nyelvismerete alapos, helyesírása jó stb.) lehetővé teszik a sikeres feladatmegoldást. Ezért gyorsiratában számos logikai és nyelvtani összefüggésen alapuló jelölési és rövidítési módot alkalmaz, kihasznál.

A gyorsírásos kommunikáció észlelési-megértési folyamatának hierarchikus modelljét így vázolhatnánk fel:

            BESZÉD                                                                    ÍRÁS (áttétel készítése)

           

akusztikai szint                                                            asszociációs mező

 


fonetikai szint                                                              a jelentés szintje

 

fonológiai szint                                                            szintaktikai szint

 


(morfológiai szint)                                                        (morfológiai szint)

                                           

                                                                                      (fonológiai szint)

      

                                                    GYORSIRAT

                                                     (sztenogram)

Ez természetesen a szintek merev szétválasztása, a spontán beszédhez hasonlóan a gyorsírásban sem léteznek tisztán. Az elhangzó beszéd megértése és rögzítése is feltételezi már akár az asszociációs mező működését is, legalábbis a beszédgyorsírók esetében, de általában már a középfokú gyorsírókra is érvényes. Például az utóbbiak is végeznek sztenografálás közben gondolati kiértékelést, hiszen le kell bontaniuk a gyorsírás céljaira a felfogott információt, el kell választaniuk a lényegest a kevésbé lényegestől vagy a lényegtelentől, ki kell választaniuk és alkalmazniuk kell a legmegfelelőbb rövidítési módokat. A folyamat nem egyenes ívű, a megértés és a rögzítés szakaszai a sztenografálás során végig fedik egymást, a gyorsíró figyelmét meg kell hogy ossza a sztenografálás és az újabb információk percepciója között.

Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a gyorsíró beszédmegértő tevékenysége a hangok felismerésétől indul, amelyeket osztályokba sorol, majd a fonémák nagyobb egységgé kapcsolódnak össze. Az alapelemekből morfémák, a morfémákból szavak, a szavakból mondatok épülnek fel, s következik végül a közlemény teljes megértése. Ez az utóbbi azonban csak a sztenogram közírásba való áttételével valósul meg teljes egészében.

            A gyorsíró szófelismerésében az alapvető szerepet a magánhangzók játsszák, mert az egységes magyar gyorsírás a rövidítés során a magánhangzóknak mint hangzósabb elemeknek juttat elsődleges szerepet. A szókezdő mássalhangzók elhagyásával számos jelölési és rövidítési lehetősége nyílik a gyorsírónak, ezért a lehetséges esetekben főleg a magánhangzó felfogása és ennek alapján általában egy pozíciós rövidítés lesz rögzítésének a célja. A mássalhangzójel helyének puszta változtatásával – vonástöbblet nélkül – értékes (első szótagbeli, hangsúlyos) magánhangzót tud jelezni. Például:

            Mivel tudsz odautazni, busszal, vonattal vagy repülővel?

 

            ive udsz oa utaz (uaz) busza oatal va reülöv

 

E mondat sztenografálása közben persze már működhetnek az asszociációk is, mivel az utazás eszközei az utazni szó percepciójakor megjelenhetnek a gyorsíró tudatában. Ez adhat lehetőséget arra is, hogy a morfológiai szint is működjön, a mivel kérdőszó ragja utasítást adhat a gyorsírónak arra, hogy elhagyja a busszal, vonattal, repülővel szavak határozóragjait.

 

            ive udsz oa uaz busz oat va reül

 

Ugyanakkor éppen e miatt az elhagyás miatt kell ismét morfológiai elemzést végeznie olvasáskor és áttételkor, hiszen a gyorsiratában csak a busz, vonat, repülő szavak szerepelnek, azokat a határozóragokkal ki kell egészítenie.

Sőt, ekkor hoz döntést arról is, hogy ez a mondat kérdő mondat, tehát a végére kérdőjelet kell tennie. Sztenografáláskor pedig a mivel kérdőszó felismerése azért fontos, mert a gyorsírásban néhány kivételtől eltekintve csak „pontot:,” használunk mondatvégi írásjelként.

A fenti példamondatban is látjuk, a magyar nyelvre épülő gyorsírási rendszerünknek egyik legfőbb jellegzetessége, hogy tág tere van benne éppen nyelvünk agglutináló mivolta miatt a morfológiai, szintaktikai összefüggések kódolásának és dekódolásának.

            A „fonetikus” olvasás és a „visszaolvasás” során visszatérünk a fonológia, sőt a fonetika szintjére is. Például a messze – mesze, Ottó – oto, rekedt –reket stb. szavak áttételezésekor.

            A szintaktikai szint ugyancsak jelen van sztenografáláskor és áttételkor is, többek között például az alany és az állítmány egyeztetésekor:                     

                        A fiúk olvastak a könyvtárban.

                                   a iuk olvast  könyvtá.

 

2.4. A kontextus szerepe a szókép (rövidítés) megalkotásában

Gósy Mária megállapításait elfogadva állíthatjuk, hogy a gyorsírónak tulajdonképpen nem szükséges a keresett szóra azonnal kész rövidítést alkotnia, hiszen a gyorsírás mint írásrendszer lehetőségei időt adnak arra, hogy a rövidítésről „szóló végleges döntést megelőzően bizonyos elemzések megkezdődjenek a következő szóra vonatkozólag. Ekkor egyfajta mesterséges várakoztatás történik, a hipotézis szinte aktiválódik, s mindaddig aktiválódott állapotban marad, amíg a rendszer valamilyen jelzést nem kap arra vonatkozólag, hogy a lexikai hozzáférés folyamatát be kell fejeznie, döntést kell hoznia.”iii

A gyorsírás magasabb fokain, elsősorban természetesen a beszédgyorsírók esetében beszélhetünk arról, hogy nem is kell teljes szóképeket írnia, hiszen a teljes azonosításnak tulajdonképpen csak az áttételkor kell megvalósulnia. Így tehát a spontán beszéd hallgatójához képest a gyorsírónak még inkább késleltetve van a szóazonosítási döntéskényszere. Azaz a gyorsirat olvasásakor ismételheti, újraindíthatja a végső folyamatokat, amelynek során a döntés eredménye várhatóan jobb, pontosabb lesz, mivel csak ekkor, bizonyos idő elteltével kell az elhangzott beszédet közírásba áttennie. Így tehát az időfaktornak nagy szerepe van a gyorsírásban; persze nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy optimális időhatáron belül a gyorsirat áttételének el kell készülnie, mert annak túllépése esetén a döntések bizonytalanabbá válnak, esetleg hibásak lesznek.

Gósy Mária kísérleti eredményeivel ugyancsak egyetértve megállapíthatjuk, hogy a gyorsírót mint hallgatót szintén segítik döntéseinek meghozatalában  az úgynevezett hezitációs szünetek. Ezek ugyanis időt nyújtanak a gyorsírónak arra, hogy a szóképet hosszabban kiírja vagy szinte teljesen torzulásmentesen sztenografálja.

A gyorsírónak továbbá nő a lexikális hozzáférésre fordítandó ideje azért is, mivel általában a szónál nagyobb nyelvi egység, a szószerkezet lejegyzésére törekszik. A gyorsíró esetében tehát a „kontextushatás mint olyan nemcsak az adott szerkezeti/jelentéstani funkciók bármilyen fokú felhasználását jelenti, hanem az adott lexikális hozzáférés folyamatának módosulását is”.iv

Lássunk a fentiek igazolására egy példát!

A beszédészlelési folyamat egyik alapkérdése az, hogy a hallgató
a          beéd    észli                  oaat         eik              aapéé              a                                   agato

 

miként tudja szegmentálni a folyamatosan megjelenő akusztikai
   iét             uda              szegmetál            a             oaatosa                  egjenö             auszikai

 

jelsorozatot nyelvi egységekre. A szegmentálás eredménye lehet a
 je   ooatot          evi              egyéek             a             szegm                 eedée              leh        a

 

beszédet felépítő hosszabb közlés (nyelvészeti terminussal például a
beéd               feépi             oat               öés             eészeti             terminusa             édu         a

 

mondat), lehet annál rövidebb, grammatikailag szorosabban
oat                        -                 anál                  öi                        amatikaiag                  orosaba

 

összetartozó közlésegység (nyelvészeti terminussal például a
      öetazo                   öésgyé                            ev                       term                      éd              a

 

szókapcsolat), lehet szótári egység, azaz maga a szó, de lehet a
  szókat                  eh           oári             -              aa         aga        a        o        de         -         a

 

szónál kisebb egység is (nyelvészeti terminussal például a szótag
    o               is              -              i                 ev                     -                     éd          a          oag

 

vagy     a      hangkapcsolat    vagy    maga     a    beszédhang).

  va       -         ang kat               -          aga      -        eédang.

 

A szöveg kontextusa több alkalommal biztosította a nyelvtani és értelmi rövidítések alkalmazását. Nyelvtani összefüggései az elhagyási, értelmi összefüggése pedig a kihagyási lehetőségekre adott módot. Az elhagyás túlnyomórészt toldalékok elhagyását, a kihagyás szavak kihagyását jelentette.

a)        Kötött morfémaként nem okoz gondot

-         a főnévi igenév –ni képzőjének elhagyása, például: szegmentálni – szegmetál;

-         az –ás, -és főnévképző elhagyása, például: észlelési – észli;

-         a középfok jelének elhagyása összehasonlítást kifejező szóból, például: annál rövidebb – anál öi ;   szónál kisebb – o is

b)       Az ismétlődő szavakat szintén elhagyással rövidíthetjük, például: például – édu – éd;

c)        Elhagyhatjuk a tudja szegmentálni szerkezetből következően az egységekre szó határozóragját: egyéek;

d)       Helykihagyással „jelöljük” az ismétlődő mondatrészeket, például:

- … mondat), lehet annál rövidebb: … oat   -   anál öi

- de lehet a szónál: de   -  a o

- vagy a hangkapcsolat vagy maga a beszédhang – va a ang kat - va aga a eédang stb.

-         3. A gyorsírási áttétel a beszéd reprodukciója

Az alcímben lévő megállapításunk a szó szerinti gyorsírási áttételre vonatkozik, most nem vizsgáljuk azokat a gyorsiratokat (jegyzőkönyvi gyorsirat fésülése stb.), amelyek áttételezésekor nem kell a teljes szöveghűségre törekedni.

A gyorsiratnak és áttételének megjelenése írott szöveg, így értési folyamatát nagyban segíti, hogy az elhangzott szövegre vissza lehet és szükségszerűen vissza is kell térni az áttétel készítésekor. Lengyel Zsolt nyomán azt mondhatjuk, hogy az áttétel tulajdonképpen az elhangzott és sztenografált beszéd reprodukciója, azaz „az üzenetben ténylegesen előfordult gondolatok visszahívása (felidézése)”.v

            A gyorsíráselmélettel foglalkozó szakemberek egy része a megértési folyamattal kapcsolatban úgy foglal állást, hogy a gyorsírónak meg kell először értenie a teljes mondatot, hogy írását (sztenografálását) a nyelvtani és értelmi összefüggéseken alapuló rövidítésekkel gyorsítani tudja. E nézettel csak részben és a beszédgyorsírók vonatkozásában érthetünk egyet, az alacsonyabb sebességre képes gyorsírók esetében véleményem szerint a teljes megértés csak az áttétel folyamán következik be. Éppen a késleltetett percepció teszi lehetővé, hogy el- és kihagyásokkal még inkább gyorsítani tudják írásukat.  Ugyanakkor az is igaz, hogy a gyorsíró a rövidítéseiben annál inkább ki tudja aknázni a szerkezeti szabályokból és tartalmi, szemantikai vonatkozásokból adódó rövidítési lehetőségeket, ha minél gyorsabban zajlik le a mondat megértésének folyamata. A beszédgyorsírók – akik percenként 350-450 szótag lejegyzésére képesek – sztenografálás közbeni megértési folyamata „nem feltétlenül érinti az összes lehetséges szintet, hanem szinte azonnal a jelentés és az értelmezés területére jut el. Az összes többi szint a késleltetett kötések és a visszacsatolások útján történik.”vi

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

Barabási László. Gyorsírási rövidítésgyűjtemény. Tankönyvkiadó: Budapest, 1988.

Fabro Henrik. A gyorsírás alapjai. Az Irás: 1906. pp. 9-15.

Gósy Mária. A szó felismerése: folyamatos és stratégiák. in. Beszédkutatás 97. Szófonetikai vizsgálatok. Tanulmánykötet. MTA Nyelvtudományi Intézete: Budapest, 1998. pp. 63-117.

Gósy Mária. A zöngésségi hasonulás a (spontán) beszédben. in. Beszédkutatás 98. Beszéd, spontán beszéd, beszédkommunikáció. MTA Nyelvtudományi Intézete: Budapest, 1998. pp. 1-20.

Gósy Mária. Szavak és mondatok megértésének kérdéseiről. MNy: 1991. pp. 151-161.

Kalotay Kálmán – Kökény Lajos. A gyorsírás elmélete és története. Tankönyvkiadó: Budapest, 1977. pp. 21-23, 256-260.

Kalotay Kálmán (szerk.). Az egységes magyar gyorsírás alapokmánya. Nyíregyháza, 1984.

Lengyel Zsolt. Bevezetés a pszicholingvisztikába. Veszprém: 1997. pp. 37-89.

Zelovich Dezső. Dr. Fabro Henrik teremtette meg a gyorsírási fonetika alapjait. Gyorsírók Lapja: 1966. 4. szám, 101. p.

 



i Fabro Henrik. A gyorsírás alapjai. Az Irás: 1906. 14. p.

ii Dr. Barabási László. Gyorsírási rövidítésgyűjtemény. Tankönyvkiadó: Budapest, 1988. 3. p.

iii Gósy Mária (szerk.) A szó felismerése: folyamatok és stratégiák.  in. Beszédkutatás 97. Szófonetikai vizsgálatok. Tanulmánykötet. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete: Budapest, 1998. 88. p.

iv Gósy Mária (szerk.). A szó felismerése: folyamatok és stratégiák. in. Beszédkutatás 97. Szófonetikai vizsgálatok. Tanulmánykötet. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete: Budapest, 1998. 91. p.

v Lengyel Zsolt. Bevezetés a pszicholingvisztikába. Veszprém, 1997. 41. p.

vi Gósy Mária. Szavak és mondatok megértésének kérdéseiről. MNy. 1991. 159.p