NYELVÉSZNET

     
Címlap
 
Ismeretterjesztő cikkek
 
Egyéb cikkek
 
 
A portálpályázatra beérkezett cikkek

   

Szociolingviszikai önmeghatározások, elemzések, kritikák

Grácsin Erika
PTE magyar–francia szak
gracsine@freemail.hu

0. Bevezetés: önmeghatározás

A szociolingvisztika problémái közé sorolható saját önmeghatározása és tudományosságának igazolása is, mint a legtöbb más, formálódó tudományág kialakulásánál.

A szociolingvisztikai (tan)könyvek nagy többsége az első oldalakon értekezik a tudományágnak a  strukturális nyelvészethez való viszonyáról. A szerzők általában az elméleti nyelvtudományhoz képest határozzák meg a szociolingvisztika kutatási területét. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy azokkal a kérdésekkel foglalkoznak, amelyeket a strukturális nyelvészet nem hívatott megoldani, mert érdeklődési köréből ki is zárja azokat, mivel csak a langue-gal, illetve a kompetenciával foglalkozik. A szociolingvisztika az a nyelvészeti tudományág, mely a társadalmi folyamatok és a nyelv között létező kapcsolatból eredő jelenségeket kívánja feldolgozni, a kommunikációra helyezve a hangsúlyt[1].

Olyan társadalmi folyamatok tartoznak ide, mint a kultúrák találkozása és kölcsönhatása, esetleg konfliktusaik. A nyelvek szorosan köthetők a különböző kultúrákhoz, a kultúrák keveredéséből adódó problémák pedig már az ókorban is létező tények voltak, napjainkban azonban megsokszorozódtak az ebből származó társadalmi nehézségek. A szociológusok, szociolingvisztikával foglalkozók már elég korán felhívták a figyelmet a különböző társadalmi rétegek találkozásának lehetséges lefolyására, illetve annak konfliktussal terhes voltára, ám a nyelvészeknek, azon belül például nyelvpolitika tudósainak még mindig érvelni kell amellett, hogy bármely társadalomban, a kívánt rétegbe való beilleszkedést gátló vagy éppen elősegítő tényezők között nagy súllyal vannak jelen a nyelvi megnyilvánulások. Még nagyobb a távolság és még nehezebb a beilleszkedés, ha az előbb vázolt problémát a migráció tekintetében vizsgáljuk: minél nagyobb a nyelvi és kulturális távolság a két népcsoport (a befogadó és a bevándorló) között, annál valószínűbb, hogy az akkulturáció folyamata hosszú és kínos lesz.

 

1. A szociolingvisztika történeti áttekintése

 

1.1. A szociolingvisztika problémái: definíciók, önmeghatározások, kritikák

 

Lássunk először is egy magyar, tankönyvnek szánt szociolingvisztikai írás meghatározását:

“A szociolingvisztika a nyelvhasználat és a társadalom, a nyelvi és a társadalmi struktúra közötti kölcsönös kapcsolatot kutatja. Tárgya a nyelvhasználat, tehát egy nyelvi-társadalmi cselekvés a maga társadalmi összefüggésrendszerében. [] Kiindulópontja az a feltételezés, hogy a társadalmi szerkezet és a társadalmi viselkedés irányítja a nyelvhasználatot, illetőleg, hogy a nyelvhasználat is befolyásolja amazokat.”[2]

Ez a megfogalmazás igen egyszerűen és közérthetően próbálja megragadni a tudományág legfőbb jellemzőit (megtudjuk rögtön a kutatás célját, tárgyát és alapját), mégis ez az egyszerűség is buktatókat rejt. Wardhaugh könyvében őt megelőző szerzőkre hivatkozva fejti ki saját álláspontját a szociolingvisztikáról: ő Hudsont és Trudgillt idézi, akik különbséget kívánnak tenni szociolingvisztika és nyelvszociológia között, ám ez nem könnyű, és talán, nem is releváns különbségtétel. Hudson szerint a szociolingvisztika “a nyelv vizsgálata a társadalomhoz való viszonyában” a nyelvszociológia viszont “a társadalom vizsgálata a nyelvhez való viszonyában”.[3] Egy másik tőle vett idézetben viszont ezt találjuk: “A szociolingvisztika és a nyelvszociológia különbsége nagyrészt hangsúlykülönbség, azon múlik, hogy a kutatót a nyelv vagy a társadalom érdekli-e jobban, és hogy miben van nagyobb jártassága: a nyelvi vagy a társadalmi struktúrák elemzésében. A két terület közt igen nagy az átfedés, s nem látom értelmét, hogy megpróbáljuk világosabban elválasztani a diszciplínákat, mint amennyire jelenleg elválnak egymástól.”[4] Itt sem egyértelmű tehát, hogy hol a határ nyelv- és társadalomkutatás közt.

Trudgill még ennél is bonyolultabb rendszerezést állít fel, nem győzve meg arról az olvasót, hogy ezek a kategóriák valóban csak így igazak vagy csak így lehet őket elképzelni. Véleménye szerint háromféle kutatástípus létezik a nyelv és a szociológia határmezsgyéjén: egyesek pusztán szociológiai céllal bírnak, mint például az etnometodológia vagy Bernstein kutatásai, mások nyelvészeti és szociológiai eredményeket szándékoznak elérni (kétnyelvűséggel, kódváltással, diglossziával kapcsolatos vizsgálatok), a harmadik csoportba tartoznak a nyelvészeti célkitűzések, amelyek empirikus nyelvi kutatáson alapulnak és a nyelvészet szempontjából érdekes kérdésekre keresik a választ. Ez utóbbi lenne az igazi szociolingvisztika. Wardhaugh is elhatárolódik ettől a merev rendszerezéstől és inkább a Hudson-féle meghatározással ért egyet.

Ha a szociolingvisztika valóban tisztán nyelvészeti kérdésekkel foglalkozna, nem törődve a társadalmi vonatkozásokkal, semmi nem különböztetné meg a strukturális nyelvészettől, amelynek éppen hogy ellenére jött létre. Ugyanakkor léteznek olyan nyelvi jelenségek (mint a kétnyelvűség és a diglosszia), amelyektől nehezen lehetne eltagadni, hogy a szociolingvisztika par excellence témái. Hiszen: a kétnyelvűség – túl kétségtelen kapcsolatán a strukturális nyelvészettel, mikor is a két nyelvstruktúra egymásra hatása a kutatás anyaga – mégis csak egyetlen társadalom nyelvi megosztottságán alapszik, akárcsak a diglossza jelensége, mikor is a társadalom nyelvhasználati szokásai a vizsgálat igazi terepe.

 

1. 2. A szociolingvisztika mint tudomány alágai

 

A definíciós problémák után nézzük a szociolingvisztikával szoros összefüggésben lévő tudományágakat, melyekről nehéz megítélni, hogy a szociolingvisztika alá tartoznak-e vagy kiegészítik azt, még bonyolultabbá téve így a tudomány és az ahhoz kapcsolódó tudományágak elhelyezését egy szélesebb kontextusban.

Az alábbiakban Christian Baylon szociolingvisztika könyvéből származó csoportosítást láthatjuk, amelyet a szerző Ducrot és Todorov: Dictionnaire encyclopédique des sciences du langage alapján készített.[5]

 


Két, egymástól különböző egység egyidejű vizsgálata: a nyelv és a társadalom

 

Szociolingvisztika

 

Egy alegység: a társadalmi nyelvészet

 

 

A társadalom határozza meg a nyelvet.

-A nyelvi változatok tudománya, mely lehetővé teszi az őket létrehozó szociológiai változatok pontos körülírását.

- Olyan nyelvi magatartások tudomá-nya, amelyek közösségi beszélőkből

álló társadalmi csoportokat jellemeznek.

 

Nyelvszociológia

 

Nyelvi jelenségek mint a társadalmi szakadékok jeleinek tudománya; a nem nyelvi tényezőkre helyezi a hangsúlyt.

 

Etnolingvisztika

A nyelv a társadalmi, kul-turális vagy pszichikai struktúrák okozója.

Szemantikai mezők, népi taxonómiák, nyelv/etnikum (nép vagy nemzet) közti összefüggések tanulmányozása.

Egy új el-méleti tárgy megalkotása

Nyelvészeti antropológia

A nyelv társadalmi jelenség, viselkedéstípus

A nyelv funkcióinak és működésének vizsgálata.

 

 

 

Nyelv és tér

 

 

Nyelvföldrajz

 

 

Dialektológia

 

Mindenféle nyelvi megnyilvánulások térben való vizsgálata (a térképekre való utalással).

a) Minden egyes nyelv helyi rendsze-reinek összehasonlító vizsgálata;

b)A helyi beszédmódok leírása a szom-szédos beszédmegnyilvánulásokra való hivatkozás nélkül.

Nyelv, tér és társadalom

 

 

Geonyelvészet

 

A nyelvhasználók társadalmi és térbeli kapcsolódásaival összefüggő variációk vizsgálata (idiolektus, dialektus, nem-zeti nyelv, zsargon, argó, többnyelvű-ség, pidzsin, kreol...)

 

A táblázatot nézve megállapíthatjuk, hogy az első oszlop a tudomány tárgyát határozza meg, a második az elnevezést tartalmazza, a harmadik a nyelv és társadalom kapcsolatát mutatja, az utolsó oszlopból pedig a tudományágak rövid definícióját ismerhetjük meg. A jelen táblázat még inkább rávilágít arra, amit az előző pontban már felvetettünk, vagyis a határterületek egymástól való elválasztásának nehézséget, időnként pedig szükségtelenségét. Nézzük csak az utolsó sort, a geonyelvészetnek nevezett tudományágat: ha a definícióból indulunk ki, azt kell mondanunk, hogy ez magába foglalja az összes előzőt, és nagyon közel áll ahhoz, amit a szociolingvisztikáról mondanak a szerzők. Nem egészen világos hát, hol a határ, ha pedig így van, miért kell különválasztani ezen tudományágakat. Hiszen tudjuk, hogy akkor beszélhetünk új diszciplináról, ha az új vizsgálati tárgyat konstruál, itt viszont a külön tudományágaknak mondott mezők tárgyai közt átfedések vannak.

 

1.3. A szociolingvisztikai elemzés előnyei

 

Az előbbiekben láttuk a szociolingvisztika mint tudományág önmeghatározásának problémáit, helyének kijelölését a többi társtudomány között, most pedig térjünk át arra, hogy miért jó egy szociolingvisztikai elemzés, mennyivel nyújt többet és mást, mint egyéb nyelvészeti módszerek.

Mivel a szociolingvisztika a strukturális nyelvészethez képest határozta meg elsődlegesen önmagát, ésszerűnek látszik, ha elsősorban ehhez viszonyítva vizsgáljuk meg az előnyöket.

A három viszonyítási pont Saussure, Jakobson, és Chomsky. A ő nevük jelzi a strukturális nyelvészet történetének különböző állomásait. A szociolingvisztikai aspektust előnyben részesítők leginkább azt róják fel nekik, főként Saussure-nek és Chomskynak, hogy a nyelvészet kutatási területei közül eleve kizárnak mindent, ami a beszélőre mint személyre (itt Saussure „langue”-jára, Chomsky „faculty of language” kell gondolni, ami közösséghez, illetve az elméleti konstruktumhoz kapcsolódik), annak tényleges megnyilvánulásaira, a más beszélőkhöz való viszonyára, valamint a létező nyelvváltozatokra vonatkozik. Nem vesznek tudomást a langage-ról és a performanciáról (vagy legalábbis csak említés szintjén), márpedig ezek azok, bárhogy nevezzük is őket, amelyek valóban megfoghatóak, vizsgálhatóak, amelyekről visszajelzéseket kaphatunk a kutatások során. A nyelvészet egyes irányzatai más utakat kerestek, mint a generatív nyelvtanok: a beszédhelyzetre, beszélőre tették a hangsúlyt, azt gondolván, hogy így közelebb juthatnak a felmerülő akadályok, nem ismert jelenségek leküzdéséhez, megismeréséhez. Két ilyen elméleti út van, a ma is sok kutatót foglalkoztató pragmatikai szemantika és a szociolingvisztika: mindkettő alapgondolata, hogy a tudománynak empirikusnak kell lennie, és a gyűjtött anyagból kiindulva kell létrehozni az elméletet. A kettő közti különbség itt is a vizsgálati tárgy különbségéből fakad: a szociolingvisztika a beszédhelyzetre fekteti a hangsúlyt, a pragmatika pedig a megnyilatkozásokra („énoncé”). A generatív grammatika egy másik szinten indult el, a követői a mondatok elvont szintjén folytatnak kutatásokat. Így a generatív grammatika egyik alapfogalma, a kompetencia (természetéből fakadóan) nem teszi lehetővé a nyelvi variánsok magyarázatát.

Azok a kérdések, hogy miért van különbség gyermek, fiatal és felnőtt megnyilvánulásai között, miért mondják itt így, máshol úgy az elvileg ugyanolyan kompetenciájú beszélők az elvileg ugyanolyannak indult mondatot, miért beszél máshogy egy nő a társaságban, mint egy férfi, és mi lesz, ha mégis úgy nyilvánul meg, mint férfitársai, miért tartják nyelvi nyomoréknak a kétnyelvűeket, ha kétnyelvűségük nem két nyelv egyidejű totális kompetenciájának birtoklását jelenti, miért vannak munkáscsaládból származó gyerekeknek súlyosabb problémái az oktatási rendszerben, mint más társaiknak, nem a strukturális nyelvészet kutatásának anyaga. Az ilyen problémák, és a hasonló kérdéseknél felmerülő végső kérdés, hogy hogyan lehetne mindezt megoldani, olyan diszciplinára marad, ami felvállalja ezt. Ezek létező nehézségek a mindennapokban, a szociológia pedig önmagában, a nyelvészet, és azon belül a szociolingvisztika nélkül nem képes megoldani őket. A szociolingvisztika tehát az a tudományág, amely felvállalja azt, ami a generatív grammatikának nem kitűzött célja.

A szociolingvisztika mindig olyan konkrét, megoldásra váró társadalmi problémahelyzetből indul ki, amelynek egyik eleme a nyelv.

Mit jelent ez? Ha tudjuk, hogy a “született” őslakosok problémája az bevándorlókkal részben nyelvi meg nem értésből származik, és ha sikerül ezeket a problémákat orvosolni, pusztán nyelvi és nyelvészeti eszközökkel, máris csökken a súrlódási felület, nagyobb az esély a feszültségmentes egymás mellett élésre, az elfogadásra az egyik oldalról, a beilleszkedésre a másikról.

 

1. 4. Szociolingvisztikai metódusok, eszközök

 

A szociolingvisztika, mint láttuk, nem tisztán elméleti célú tudományág, így kutatási eszközei is a mindennapi élethez kapcsolják. Bár az általános kutatáselméleti séma itt is ugyanaz, mint bármely más tudománynál (vagyis alaphipotézis felállítása, vizsgálatok, majd a hipotézis megerősítése, illetve cáfolata a kapott eredmények szerint), maga a hipotézis felállítása is legtöbbször gyakorlati kérdéseket feszeget. Természetesen annak megfelelően teszik fel a kérdéseket a szakemberek, hogy a szociolingvisztika mely alágába tartozó problémára keresik a megoldást. Elmondható azonban, hogy a legjellemzőbb módszer a szociolingvisztikában a gyűjtés, a terepmunka használata. A továbbiakban a két, már említett szociolingvisztika-könyv alapján (Wardhaugh 1995., Kiss 1995.,) kívánom ismertetni az egyes terepmunka-típusokat és más lehetőségeket a beszélők tesztelésére.

A szociolingvisztika kutatóinak a hipotézis felállításán túl ügyelniük kell a beszélőminta reprezentativitására is. Ez azt jelenti, hogy a beszélőknek, akiket kiválasztottak, tükrözniük kell a csoport beszédnormáit, amelynek tagjai. Ez a statisztikai kritérium azt várja el az adatgyűjtőtől, hogy a minta reprezentatív és kiegyensúlyozott legyen mindenféle szempontból: “a népesség minden részének megfelelően képviselve kell lennie benne, egyetlen részt sem lehet alul- vagy fölülreprezentálni, mert az valamilyen kiegyensúlyozatlansághoz vezet.”[6]

A minta lehet véletlenszerű és értelmezett. Az előbbit tartják az ideálisnak, mert így elvileg a vizsgált csoport minden tagjának egyenlő esélye van a bekerülésre, mégis sokszor előfordul, hogy a kutató előre meghatározott szempontok alapján választja ki a vizsgálandó alanyokat, sőt az is előfordul, hogy a már elkészített felmérés beszélői közül tovább szelektálnak, és csak bizonyos “egyedeket” választanak ki a további kutatás céljából. Ez a rétegzett minta.

Két probléma merül fel a szociolingvisztikai kutatásokkal kapcsolatban, az egyik a kutatók által is érzékelt nehézség, a másikat pedig a szociolingvisztika kritikájaként szokták emlegetni.

Az első az úgynevezett “megfigyelői paradoxon”: a gyűjtő célja, hogy a vizsgált személyt a lehető legtermészetesebb környezetben tanulmányozza, lehetőséget teremtve ezzel arra, hogy a legautentikusabb beszédmódot rögzítsük. A beszélő természetes viselkedése és megnyilvánulása viszont már veszélybe kerül az anyaggyűjtő puszta jelenléte miatt is, mert az alany megpróbál a formális helyzetnek megfelelően kommunikálni, úgy, ahogy felételezi, hogy elvárják tőle. Ezt kiküszöbölendő, a kutatók többféle szituációt próbálnak teremteni: a skála az informális meséléstől az egészen formális interjúig és felolvasásig terjed.[7]

Az említett kritika a szociolingvisztika adatkezelésére vonatkozik. Mivel a tudományág csoportokkal dolgozik, a statisztika módszereit használja, de nem úgy teszi mindezt, mint a statisztikusok: egyes szociolingvisták nem foglalkoznak kellőképpen azzal, hogy az adat reprezentatív, az eredmény pedig szignifikáns legyen, és így vonják le a tanulságokat, ami ahhoz vezet, hogy mások megkérdőjelezik a szociolingvisztika tudományosságát.[8]

Kiss 1995 említi az etika kérdését is a gyűjtésekkel kapcsolatban: lehet-e úgy hanganyagot rögzíteni, hogy a beszélő nem tud róla, esetleg azt tudja, hogy másra használják az általa szolgáltatott adatokat. Erről megoszlanak a vélemények, Labov szerint a beszélő tudta nélkül tilos rögzíteni bármit is, mások azt mondják, ha csupán tudományos célra használjuk azt, megengedett.[9]

Ez utóbbi dilemma is azt igazolja, hogy a szociolingvisztikai kutatás és metodológia viszonyulása az emberhez alapvetően más, mint a tisztán elméleti tudományoké. Itt az interakció maga a kutatás tárgya, így, mikor a kutató kommunikációs aktusba kerül kutatási tárgyával, ezzel magával felveti a tudományág legizgalmasabb kérdéseit.

 

2. Összefoglalás

 

Elmondhatjuk tehát, hogy a szociolingvisztika páratlan szerteágazósága ellenére nagyon is egységes tudományág, amely tiszta vegyülete az elméleti konstruktumoknak és gyakorlati igazulásuknak. Nem csak nyelvtudomány, mert a kutatás során nagy hangsúlyt fektet az egyén és az egyének alkotta közösségek különbözőségeire, viszont nem is csak szociológia, mert a társadalmi jelenségeknek leginkább egy  sajátos, jóllehet, legjellemzőbb elemét helyezi a középpontba: a nyelvet.

 

 

 

Hivatkozott irodalom:

 

Baylon 1991 : BAYLON, Christian: Sociolinguistique. Nathan, 1991.

Boyer 1991 : BOYER, Henri: Eléments de la sociolinguistique. Dunod, 1991.

Kiss 1995: Kiss, Jenő: Társadalom és nyelvhasználat, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.

Wardhaugh 1995: Wardhaugh, Ronald: Szociolingvisztika, Osiris-Századvég, Budapest, 1995.

 



[1] Baylon 1991, Boyer 1991

[2] Kiss 1995: 14

[3] idézi Wardhaugh 1995: 18

[4] idézi Wardhaugh 1995: 19

[5] Baylon 1996: 12.

[6] Wardhaugh 1995: 133.

[7] Kiss 1995: 43

[8] Wardhaugh 1995: 137

[9] Idézi Kiss 1995: 37