Bodnár Tamás
PTE olasz -- általános és alkalmazott nyelvészet szak
szipucsu@freemail.hu

BEVEZETÉS

A naptári rendszerek történetileg alakultak ki, különböző népek és vallások képviselői, különböző kultúrák hagyományainak hordozói egymástól eltérően alakították ki a múló idő számontartásának módszereit, elnevezéseit. De ezekben az eltérő módszerekben mégis van valami közös. Az év, a hónap, a nap, melyek egy konkrét időpont meghatározásának tényezői, természeti jelenségekhez kapcsolódnak, a Nap és a Hold járásához, ami életünk ritmusát is alapvetően meghatározza. A távoli múltban élt őseink az idő múlását, szakaszos változásait és feltartóztathatatlan haladását ezeknek az égitesteknek a mozgásán, helyváltoztatásán, fogyásán-növekedésén figyelték és mérték meg.

A nappal és az éjszaka szabályszerűen váltja egymást, több-kevesebb szabályossággal követik egymást bizonyos időszakok, melyek közül az egyik melegebb, szárazabb, napfényesebb a hosszú nappalok miatt, míg a másik hidegebb, csapadékosabb, kevésbé napfényes. A Hold alakja szabályszerű és előre kiszámítható időközönként változik. A növényzet éledése, a fák lombosodása, a gyümölcsök és kalászok érése, végül az elhalás, amely után ismét új élet sarjad, ugyancsak ez emberi nem legősibb megfigyelései közé tartozik. Ezek a változások különböző időtartamok során visszatérnek, s messzemenően befolyásolják az emberek mindennapi tevékenységét, a munkát és a pihenést, az életmódot, az öltözködést, a táplálkozást.

Az emberi nem számára magától adódó szükséglet volt az egymást szabályosan követő változások megfigyelése, törvényszerűségeik meghatározása. Ennek a szükségletnek kielégítésére jöttek létre az első időszámítási rendszerek, még a természeti lét körülményei között.

A természeti népek az időnek csupán az emberi tevékenységgel eltöltött szakaszait veszik számításba. Ezért nevezik a két napkelte között eltelt időt napnak (angol day, latin dies), ami a “világos”, munkára alkalmas szakaszt jelenti etimológiája alapján, s csak tágabb értelemben foglalja magába az éjszakát is. Csak kevés nyelv tud körülírás nélkül különbséget tenni a napkeltétől napnyugtáig terjedő “nappal”, s a napkeltétől a következő napkeltéig tartó “nap” között (a nappal a magyarban is eredetileg időhatározó, csak később vált időtartamot jelentő főnévvé). Így az ógörögben más a hémera (nappal) és a nükhthémeron (éjszaka+nappal), az oroszban a день (nappal) és a сутки (éjszaka+nappal).

A HÓNAP

A magyar hónap szó eredetileg holdnap volt. Az ókori görög nyelvben a mén holdat és hónapot is jelentett, s a germán nyelvekben is etimológiai kapcsolat van a moon és month, illetve a Mond és a Monat között. A Hold fényváltozásainak egyes fázisai azért váltak az egyik alapvető és igen korai időszámítási tényezővé, mert szinte napról napra megfigyelhetők és hosszabb időegységek mérésére is kiválóan alkalmasak.

“A köztársaság korában az ún. ciklikus napévet ismerték, amely négy esztendőből állott, és minden év 355 napos volt. A ciklus viszont csak 1465 nap. Hogy a hiányt pótolják, minden második évben 22 napos, minden negyedik évben pedig 23 napos szökőhónapot iktattak be. A különbség így is állandóan növekedett, és i.e. 47-ben a csillagászati évhez képest már három hónap eltérés mutatkozott. Caesar hajtotta végre a naptárreformot Szoszigenész alexandriai csillagász és matematikus számításai alapján. (A három hónap különbséget úgy tüntették el, hogy az i.e. 46. esztendő 15 hónapos volt, a rendetlenség utolsó éve.) Az évet 12 hónapra osztották, és a mi hónapelnevezéseink kb. azonosak a római elnevezésekkel.”[1] A Caesar reformja előtti római naptár rendjét csak hiányosan ismerjük. A római hagyomány szerint első naptárukat még a városalapító Romulus király alkotta meg. Ez tízhónapos, egyes közlések szerint 304 napos évet vett alapul. Az első hónapot apjáról, Mars istenről nevezte el (Martius), a második istennő-ősanyjának, Venusnak etruszk nevét kapta (Apru, vö. görög Aphrodité, Aprilis), a harmadikat az idősek (maiores) tiszetelére Maius-nak, a negyediket, hogy a fiatalabbaknak is kedvébe járjon, Iunius-nak (vö. iuniores) nevezte el. Ezzel azonban névadó fantáziája ki is merült, a további hónapokat sorszámaik szerint nevezte el: Quintilis, Sextilis, September, October, November, December. Ez persze monda, nem történeti valóság.

Caesar naptárreformja, amely voltaképpen a canopusi felirat előírásait valósította meg, a római hagyományos időszámítás, az egyiptomi szoláris év és a hellenisztikus csillagászat elemeit egyesítette. A római naptárból vette át a hónapok neveit, de tettei elismeréseként Iulius-nak nevezték el róla a Quintilis hónapot, amelyben született.

Az etimológiai szótár szerint a hónapok nevei a következőkre vezethetők vissza:

Januárius jelentése Janushoz tartozó. Janus egy kétarcú, óitáliai isten, aki mint napisten, az év folyamát kijelölte. A latin februarius szó jelentése “a tisztuláshoz tartozó”. Februa egy évenkénti tisztulási ünnep volt az év utolsó hónapjában. Március pedig Mars istennek szentelt hónap volt. Az április szó latin eredete még tisztázatlan, a latin “kinyitni” szóra mehet vissza, áprilisban ugyanis az ünnepeket megnyitják. Május pedig Maius istennek szentelt hónap, míg júniust Júnó istennőnek szentelték. Július Julius Caesarról, augusztus pedig Augusztusról kapta nevét. A többi hónapot pedig sorszámáról nevezték el (a megfelelő latin számok: 7 septem; 8 octo; 9 novem; 10 decem). Ezeknek a hónapoknak a neve már nem a mai sorszámukkal egyezik meg

Az indoeurópai nyelvek többségében is ugyaninnen erednek a hónapok nevei, ezek a nevek tehát igen széles körben elterjedtek. Ettől egyes nyelvekben viszont eltérés tapasztalható. Térjünk ki néhány ilyen kivételes esetre!

A hagyományossá vált egyházi eredetű polgári időszámítás kiküszöbölésére Európában egyetlen jelentős kísérlet történt, a francia forradalom idején. A konvent 1793. évi határozata alapján a forradalmi naptár szakított a keresztény éraszámítással. Az új időszámítás kezdőpontjául 1792. szeptember 22-ét, a köztársaság kikiáltásának időpontját vette, s az azt követő évet nevezte el a köztársaság 1. évének. Mivel a köztársaság kikiáltásának napja csillagászatilag is jelentős dátum, az év napjait az őszi napéjegyenlőséggel, szeptember 22-vel kezdték számítani. A hónapokat a rájuk jellemző természeti jelenségekről nevezték el. A forradalmi naptár 1801. január 1-ig volt használatban, amikoris Napóleon óhajára a szenátus visszatért a hagyományossá vált időszámítási rendszerhez.

A francia forradalmi naptár hónapjai a következők:

Magyarországon a felvilágosodás eszméinek terjedése hatására a XVIII. század végére erőteljesen jelentkezett az igény, hogy a tudományok és az irodalom magyar nyelven is érthető, elérhető legyen. Az idegen nyelvek (német, latin) használatának kiküszöbölésére mindenre magyar szót próbáltak alkotni a nyelvújítók. Néha túlzásba is estek, még a hónapok neveinek “magyarosításától” sem riadtak vissza. Barczafalvi Szabó Dávid, “tanulva a francia példán, így mondta magyarul:”[2]

Mint látható, a nyelvújító a hónapnevek megalkotásához a francia megfelelőket tekintette példának. A nyelvi ízlés azonban sok új szót nem fogadott el, így az új hónapnevek sem kerültek használatba. Barczafalvi részéről túlkapás volt a nemzetközi műveltségszók “magyarosítása” is, a nyelvszokás ezeket nem is tartja szükségesnek fordítani.

A magyar nyelvben a hónapoknak a nemzetközi nevük mellett népies elnevezésük is létezik:

I. Boldogasszony hava, II. Böjtelő hava, III. Böjtmás hava, IV. Szent György hava,

V. Pünkösd hava, VI. Szent Iván hava, VII. Szent Jakab hava, VIII. Kisasszony hava,

IX. Szent Mihály hava, X. Mindszent hava, XI. Szent András hava, XII. Karácsony hava.

Több nyelvben eltér a hónapok elnevezése a megszokottól. Nyelvrokonunkban, a finnben a hónapok neveinek szó szerinti magyar fordítása a következő:

I. tölgyfa hava, II. gyöngyszem hava, III. festék hava, IV. irtvány hava,

V. vetéshó, VI. nyárhó, VII. fűszál hava, VIII. gabona hava,

IX. őszhó, X. latyakos hónap, XI. dermedt hónap, XII. karácsony hava

Ezek az elnevezések is az adott hónapra jellemző jelenségen alapulnak. A finnben egyébként minden idegen szót lefordítanak, így pl. a hotdogot is forró kutyának mondják – miért pont a hónapok neve maradt volna nemzetközi?

A szláv nyelvek közül 4-ben, a lengyelben, a csehben, az ukránban és a horvátban vannak a hónapoknak a nemzetközitől eltérő elnevezésük

A lengyelben a hónapokat a rájuk jellemző természeti jelenséghez és az abban az időszakban esedékes mezőgazdasági munkákhoz kötötték. A január a karóról kapta nevét, ilyenkor készítették ugyanis a később felhasználható karót. A február neve (luty) hideget jelent. Március neve megőrizte a nemzetközi szót. Április a lengyelben virágokat jelent, “virághazudozó” hónapnak nevezték eredetileg, ami az időjárás változékonyságára is utal. Május neve – a márciushoz hasonlóan – nem különbözik a megszokottól. Június a nőstény darázsról kapta nevét. Ezekből a bogarakból festéket állítottak elő, könnyű volt megfogni őket, mivel nem tudnak repülni. Júliusban virágoznak a hársfák, így a hónap is erről kapta nevét, augusztusban pedig a sarlózásnak volt az ideje, míg szeptemberben a hanga virágok feldúsulása tapasztaltatik. Októberben mindenféle len-munkákat végeztek, a hónap a pozdorjáról kapta nevét, pontosabban a len feldolgozása után maradt részekre utal az elnevezés. Novemberben az ősz beköszöntével a levelek lehullanak, mi másról is lehetne ezt a hónapot elnevezni? Decemberben fagy köszönt be az északi országban, még a föld is megrögösödik a hidegben, így a hónap a földrögről kapta nevét.

A horvát nyelvben is az ember természettel való kapcsolatára és a mezőgazdasági munkákra (népi megfigyelések) utalnak a hónapnevek. Januárban a favágásnak volt az ideje. Február jelentése “csalóka”, márciusé pedig hazudozós, ami az időjárásra utal. Április jelentése “fű”, hiszen ilyenkor megjelenik a természetben a zöld szín is. Május a somfáról kapta nevét, míg június a hársról. Július neve a sarlóból származik, hiszen ebben a hónapban volt esedékes az aratás. (Ez a hónapnév a lengyelben is megtalálható, de másik hónapot jelöl.) Augusztus a betakarítással hozható párhuzamba. Szeptember szarvasbőgés szóra vezethető vissza, de megtévesztő, hogy töve alapján arra gondolhatnánk, hogy a vörösborral áll kapcsolatban, s ez az időszakkal is összefüggésbe hozható. Október neve levélhullást jelent, a lengyelben és a csehben is megvan az ilyen jelentésű hónap, de az ott egy másik hónapot, a novembert jelenti. A horvátban pedig a november hideget jelent. Végül a december töve a sütni igéből származik, hiszen karácsonykor itt van a sütés ideje. Ennek a hónapnak egy földrajzilag távolabbi szláv nyelvben, a csehben is megvan a megfelelője, de a cseh közelebbi rokonában, a lengyelben érdekes módon már nincs.

A hónapok neve nagyrészt a törökben is belső keletkezésű.

A HÉT NAPJAI

A mesterségesen szerkesztett, a Nap és a Hold járásától független időegységek közül a legfontosabb a hét. Az égitestek mozgásától való függetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyetlen naptári rendszerben sem látták szükségesnek az éveket és a hónapokat egyeztetni a hetekkel. A hetek megszakítás nélkül követik egymást, keresztezik a hónapok és évek határait.

A hét kialakulásának is megvannak az előzményei. A holdfázisok közül az újhold és a telihold mellett jól megfigyelhető és időben rögzíthető az első és utolsó negyed is. Így lehetőség nyílt a holdhónap kettő illetve négy részre osztására. Egy-egy ilyen szakasz 29,5:4, azaz kb. 7 napra tehető, megvolt az alapja egy hét napból álló időegység kialakításának. Babilóniában valóban megfigyelték és nyilvántartották az újhold (arhu) mellett a holdtölte napját (umu sappattu), és megvolt a mágikus jelentősége minden hónap hetedik napjának is (szibutu), amelyen semmilyen új munkába nem volt szabad belefogni. Ez a hetes szám vallási és naptári jelentőségét igazolja, de egy folyamatos hétnapos ciklus feltételezésére nem szolgáltatnak alapot.

A héthez hasonló időegységek ismeretesek egyes kereskedő népeknél is; náluk gyakori a 7-8 napból álló periódus, melynek meghatározott napján, a vásárnapon a szomszédos települések lakói áruik cseréjére gyűlnek össze. Mezopotámia legrégebbi lakóinak ötnapos vásárhete volt. Történetileg jelentőssé vált a rómaiak nyolcnapos vásárhete, a nundinae (“kilenc nap”, a két határnap beszámításával), amelynek utolsó, nyolcadik napját jogszolgáltatásra, közérdekű közlések tételére, hirdetmények kifüggesztésére is felhasználták. Minden év első napja egy nundinae első napja is volt, az év utolsó nundinae periódus pedig csonka maradt.

A nálunk használatos hét a zsidó vallásból öröklődött. Az ismert teremtéstörténet szerint az Úr hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent (sabbath héberül annyit tesz, pihenni), ezért e napot megszentelte és pihenőnapnak rendelte az emberek számára. Ez a hetednapos ünnep elszakadt a Hold járásától, megszakítatlan sorozatban következett egymásra. Azt sajnos nem tudni, van-e kapcsolat a babiloni szibutu, umu sappattu napok és az ószövetségi sabbat között.

Az a gondolat, hogy az idő mérésére hétnapos ciklust használjanak, közelkeleti eredetű, példája többek között a zsidó (keresztény) Sabbath.

A babilóniai asztrológusok úgy hitték, hogy a hét égitest – Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz (az ókorban az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plútót még nem ismerték) -, amelyekről azt tartották, a mozdulatlanul álló Föld körül keringenek, isteni lények, akik befolyásolják a földi eseményeket. Ez a hit kombinálódott a napok számításának már létező rendszerével – a számok egybeesése nyílván elősegítette ezt -, és feltételezték, hogy keringése közben mindegyik bolygó valamelyik nap első órájának a “kormányzója” és ennélfogva az adott napnak is neki kell adni a nevét.

A Közel-Kelet országai Nagy Sándor hódításainak eredményeként közvetlen kapcsolatba kerültek a Nyugattal, s a keleti hiedelmek és babonás elképzelések elkezdtek átszivárogni a Mediterraneum nyugati partjaira. Ennek eredményeként a babiloni hét ismertté vált Görögországban és Itáliában, de ennek használata kezdetben valószínűleg csak az asztrológia híveinek körére korlátozódott. Az egyetlen változás az volt, hogy a babiloni istenek és istennők nevét a megfelelő helyi istenekével helyettesítették. Ez a rendszer fokozatosan egyre népszerűbbé vált, s Nagy Constantinus 321-ben hivatalosan is a naptár alapjává tette.

A hét latin neveinek legtöbbje kisebb változtatással átkerült sok neolatin nyelvbe, azzal a különbséggel, hogy a nap és az isten neve felcserélődött (dies Lunae → olasz lunedì, francia lundi). Az újlatin nyelvekben és a latinban sorrendben a következő égitestekről kapták a napok nevüket: Hold, Mars, Merkúr, Jupiter, Vénusz. A szombat – mint említettem – a Sabbath-ra megy vissza etimológiailag a neolatin nyelvekben, a latinban pedig a Szaturnuszról kapta nevét. A vasárnap a latinban még a Nap napját jelentette, amit a neolatin nyelvek nem őriztek meg, hanem, mint Jézus feltámadásának napja, az Úr napját jelenti.

Az újlatin nyelvek közül a portugál sajátosan nevezi meg a napokat, mivel az egyházi latin folytatása él bennük tovább. Hétfővel kezdődve jelentésük “második nap”, “harmadik nap” stb. A feira szó eredetileg egyébként ünnepet jelent. A portugálban a szombatot és a vasárnapot nem sorszám alapján különböztetik meg a többi naptól, elnevezésül azonos a spanyol elnevezésekkel.

Érdemes megemlíteni, hogy az eszperantóba is a napok neolatin elnevezéseit vitték be.

Észak-Európában a római isteneket germán megfelelőik helyettesítették, így az égitestek neveit nem láthatjuk viszont sok nap nevében. A hétfő (Hold napja: dies Lunae → Monday, Montag), ez alól kivétel, a latin és a neolatin nyelvek tükörfordítása. A kedd Ziu germán istenről (Mars) kapta nevét, de a szókezdő z hang megváltozott, az angolban th, a németben és a hollandban d, a skandináv nyelvekben t lett. Mercurius isten germán megfelelője Wotan, másnéven Odhin, őróla nevezték el a szerdát, kivéve a németben, ahol a hét közepét jelenti (Mittel+Woche). Thor vagy Donar Jupiter istennek germán megfelője, őrá ismerhetünk a csütörtök nevében a germán nyelvekben, a péntek pedig Freya (=Vénusz) nevét viseli.

Égitest nevével találkozhatunk még a hétfőn kívül néhány germán nyelvben a szombat és a vasárnap nevében is: latin dies Saturni → angol Saturday, holland Zaterdag – a neolatin nyelvekben ennek sincs nyoma. A latin dies Solis-nak is van megfelelője mindegyik germán nyelvben, pl. angol Sunday, német Sonntag - a neolatin nyelvek viszont ezt elvetették. A skandináv nyelvek a szombat nevét más tőből képzik (pl. svéd lördag), a németben pedig két kifejezés is van rá.

A szláv nyelvekre térve a vasárnap neve az oroszban eltér a többi szláv nyelvtől. A neolatin nyelvekhez hasonlóan az orosz is Jézus feltámadásával hozza kapcsolatba ezt a napot, neve feltámadást jelent. A többi szláv nyelv a pihenéssel kapcsolja össze ezt a napot, a szó azt jelenti, “semmit sem csinálni” (pl. lengyel nie=nem, dzielać=csinálni). Ehhez hasonló hangalakú szó az oroszban is létezik (неделя), ennek jelentése “a hét”. (Az óoroszban ez a szó még vasárnapot jelentett, új jelentését később nyerte.) A hétfő neve vasárnap utáni napot jelent (po=után), ami az oroszban már természetesen elvesztette ezt a jelentését (mivel a неделя nem vasárnapot, hanem hetet jelent). A kedd második (nap). A szerda a középső nap volt (ha vasárnapot vesszük a hét első napjának), a “középső” jelentésű szláv szóra vezethető vissza. (A németben is hasonló jelentése van a szerda szónak), a csütörtök a negyedik, a péntek az ötödik nap. A szombat a szláv nyelvekben is a héber Sabbath-ra megy vissza.

A magyarban a hétfő etimológiailag a hét fő napját jelenti, a kedd pedig, mivel a hét második napja, a “kettő” tövére vezethető vissza. A szerda, csütörtök, péntek nevét a szlávból vettük át. A szombat nyelvünkben is a héber Sabbath továbbélő alakja. A vasárnap eredetileg vásárnap volt, de az első magánhangzóról az ékezet lekopott s ez az alak terjedt el. (Már volt szó a kereskedő népek vásárhetéről és vásárnapjáról is.)

A finnek a hét napjainak nevét a skandináv népektől vették át nagyrészt. Kivétel a szerda, mely a hét közepét jelenti, hasonlóan a némethez és a szláv nyelvekhez. Az észtben néhány nap nevében egy számra ismerhetünk (kolm=3, neli=4), hasonlóan a portugálhoz és a szláv nyelvekhez, míg pár napban skandináv jövevényszóval találkozhatunk.

A görögben a pénteknek, szombatnak, vasárnapnak önálló neve van, a többi napot sorszámmal jelzik, akárcsak a lettben.

FÜGGELÉK

NAPOK

HÓNAPOK

FELHASZNÁLT IRODALOM

Főszerk.:BENKŐ Lóránd, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. (I-III. kötet)

BETTS, Gavin, Latin nyelvkönyv, Akadémiai Kiadó, Budapest 1996.

BRÜCKNER, Aleksander, Słownik etymologiczny języka polskiego, Wiedza Powszechna, Warszawa, 1970.

GLUHAK, Alemko, Hrvatski etimološki rječnik, Zágráb, 1993.

HAHN István, Naptári rendszerek és időszámítás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1993.

POLÁNYI Imre, Az ókori világ története, Tankönyvkiadó, Budapest, 1973.

SZERB Antal, Magyar irodalomtörténet, Magvető, Budapest, 1972.

TÁTRAI Zsuzsanna-KARÁCSONY Molnár Erika, Jeles napok, ünnepi szokások, 2. változatlan kiadás, Planétás Kiadó, Budapest, 1998.