Cikkek (filológiai pontosság szempontjából az eredeti nyomtatott változat a hiteles!)

1997b. Tájszó-etimológiák. In: Kiss Gábor–Zaicz Gábor (szerk.): Szavak–nevek–szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 105–12.

Az etimológia, az egyik legösszetettebb nyelvészeti szakterület, egy-egy nyelv szavainak eredetével foglalkozó tudományág. Elvileg tehát egy adott nyelvnek egy meghatározott szakaszában ismert teljes szókincsét feldolgozhatná, ám a gyakorlatban ez alig-alig lehetséges, és számos esetben nem is szükséges. Természetesen nem szükséges magyarázni az olyan szótári elemeket, amelyek a mindenkori szinkróniában a szóalkotási szabályok alapján bármikor megalkothatók: ilyenek az aktív tövekből aktív képzőkkel létrehozható származékszók, illetve az aktív tövekből létrehozható összetételek. A teljes körű szófejtés pedig azért nem lehetséges, mert a hagyományos méretű, 800–3 500 lapot magukba foglaló, 1–4 kötetből álló etimológiai szótárak terjedelme csak bizonyos számú lexéma feldolgozását teszi lehetővé. Ebből fakadóan meghatározott szempontok szerint korlátozni kell a fölveendő címszók számát, s ezt az etimológiai szótárak kénytelenek meg is tenni.

Az első jelentős magyar szóeredeztető szótár, a Magyar etymologiai szótár (EtSz.) még a következő szándékkal indult útjára: „A munka az egész magyar szókészletet felöleli, magában foglalja tehát a köznyelv szókészletén kívül a tájszavakat is...” (EtSz. 1. füzet, hátsó borító külső fele). Egyebek között e miatt a maximalizmus miatt is maradt torzóban ez a szótár. Bárczi Géza a Magyar szófejtő szótárban (SzófSz.) – a mű jellege, de az erős terjedelmi korlátok miatt is – a következőket írja: „...megtalálja benne az olvasó a köznyelv szókészletének minden fontosabb alapszavát kb. 6000 címszóban, valamint a gyakoribb származékokat is. Félre kellett hagyni az elavult, csak nyelvjárási vagy a ritkább szavakat, továbbá a laikusoktól is idegennek érzett szók javarészét; ezeket könnyen megtalálni az idegen szavak akármely, közkézen forgó szótárában” (SzófSz. VIII.).

Nagyjából ezt a „merítési” gyakorlatot követi az első teljes, a tudományos igényeket nagyban kielégítő háromkötetes mű, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) is. A bevezetőben olvashatjuk a következő sorokat: „Bevettük továbbá munkánkba régi nyelvi, elavult szavainkból, valamint tájszavainkból is mindazokat, amelyek fontosabb szerepet játszottak, illetőleg játszanak nyelvünk életében, következésképpen nyelvtörténetileg és nyelvjárástanilag rendszerint bővebben adatolhatók” (TESz. 1: 3). Ugyanezen elvek alapján történt a címszók kiválasztása a legújabb magyar etimológiai szótár, az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (EWUng.) számára is (vö. VIII–IX).

Látható tehát, hogy a magyar szókészletet alkotó több százezer (millió?) egyedből csak bizonyosak kerültek be az említett szótárakba, jóllehet számos olyan szókészleti elem van, amelynek megfejtése számos nyelvészeti, művelődéstörténeti és más tanulsággal jár. Ilyen szavak igen bőven találhatók a nyelvjárásokban, illetve a tájnyelvi változatok szókészletét bemutató Új magyar tájszótárban (ÚMTsz.) is.

A magyar nyelvjárások szókészlete etimológiai szempontból ugyanolyan sokszínű, mint a köz- és irodalmi nyelvé. Az alábbiakban az ÚMTsz. több tízezres anyagából csupán egy morzsányit próbálok meg etimológiailag levezetni. Elsősorban német eredetű elemekkel foglalkozom, de az anyaggyűjtésre kiszemelt részletekből (az a, fa, fr, ka, kl és kr kezdetű szavakból) egy-két más vonatkozású címszóhoz is fűzök etimológiai magyarázatot.

A szócikkek szótörténeti részében csak az ÚMTsz. adatai szerepelnek; az alakváltozatok, illetve a jelentések után az ÚMTsz.-ben megadott lelőhely található.

 

ablejder 1912 oblejderra gr. (Dunaradvány – Komáromtól K-re, Szlovákia) J: ‘a malomnak az a része, amelyre a gabona őrlésekor a dara kerül’. – Vö.: ném. (elav.) Ableiter ‘levezetésre szolgáló eszköz’ (KlSt.); vö. még: ném. ableiten ‘elterel; eltérít; (folyadékot) levezet; stb.’ (Wahrig). – A magyar nyelvjárási szókezdő magánhangzó a bajor-osztrák ejtést tükrözi; vö. m. obsit, oktál, piskolc stb.; vö. még: Manherz §77.

 

ablézol1 1917 ablézolt gr. (Nyíregyháza); 1950 megoblezōlta gr. (Hajdúszoboszló); 1957 oblëzol (Polgárdi) J: 1. 1917 ‘(munkában) felvált’ (l. fent); 2. 1950 ‘elcsen’ (l. fent); 3. 1957 ‘kicsal vmit’ (l. fent). – Vö.: ném. ablösen ‘leszed; leválaszt; felvált (munkában, őrhelyen); visszavált (zálogot); megfizet (tartozást)’ (Wahrig). – A magyar szóbelseji é ~ ë ~ e a bajor-osztrák ejtést tükrözi; vö.: Manherz §70. Vö. még: röstöl ~ resztelt. Az 1. jelentésben a szó bizonyára elterjedtebb, hiszen például a Dorog környéki (egykori) bányavidék falvaiban általános használatúnak mondható. A 2. és 3. jelentés tréfás szóhasználat eredménye lehet, és összefügghet a német szónak ‘leszed’, illetve ‘visszavált’ jelentésével. – A magyar szó korábbi előfordulására vö.: 1864 ablézolván sz. (NSz., cédulaanyag).

 

ablézol2 1912 lëoblëzóták gr. (Gomba – Pest m.) J: ‘megdézsmál (gyümölcsöt)’. – Az ÚMTsz. az ablézol szócikkének a végén utal arra, hogy a címszó a le igekötővel összetételt alkot. Azonban szerintem a leablézol utótagja nem azonos az ablézol-lal, hanem más német szóból származik; vö.: ném. ablesen ‘leolvas; bogyót a bokorról leszed; stb.’. A magyar szó jelentése a németből jól magyarázható. Konvergens hangalaki fejlődés következtében létrejött homonimikus viszony áll fenn a két szó között.

 

agrazsli 1968 agrazsli (Magyaregregy – Baranya m.) J: ‘egres’. – Észak-olasz eredetű egres szavunk (vö. EWUng.) megfelelője valamelyik újlatin nyelvből (ófr. aigras ‘éretlen szőlő’, katal. agras ‘ua.’) az udvari nyelv szavaként az ausztriai német nyelvbe is bekerült. Az agraß forma azonban viszonylag ritka maradt és hamar elavult. Ebből a szóból jött létre az agraßel ‘egres’ alak, mely látszólag kicsinyítő képzőt tartalmaz, de sokkal inkább a Ribisel ‘ribizli’ alaki hatásáról van szó. Az ‘egres’ jelentésű agraßel szinte kizárólag az Ausztriában beszélt középbajor nyelvjárás keleti területein él ōgrōsl hangalakban pedig a burgenlandi és az ezzel határos északnyugat-magyarországi területeken is járatos (vö. BÖWb. 1: 113 Agraßel a.; Manherz §305). Ez a bajor-osztrák szó kerülhetett át valamilyen úton-módon a dél-dunántúli Magyaregregy magyar nyelvjárásába; a szóvégi mássalhangzó-torlódás feloldására vö: cetli, hecsedli stb. – A magyar egres szó átment a hazai német nyelvjárásokba is (ęgręš), ahol a bajor-osztrák agraßel-hoz hasonlóan (ennek hatására?) kialakult az ęgręšl alak is, mely a burgenlandi német nyelvjárásokban is él; vö. Manherz §207.

 

ájbis 1900 ájbis (Szerencs); 1929 albis gyökeret (Rakamaz – Szabolcs-Szatmár m.); 1957 ejbistea (Szeged) J: ‘orvosi ziliz, a mályvafélék közé tartozó gyógyteának használható növény’. – Vö.: ném. Eibisch ‘a mályvafélék közé tartozó növény’, Echter Eibisch ‘orvosi ziliz’. A magyar ejbis változat lehetne akár betűejtés eredménye is, azonban sokkal inkább az ausztriai német kiejtés tükröződését tapasztalhatjuk. – A magyar szó korábbi előfordulására vö.: 1814 Ajbis ‘orvosi ziliz’ (NSz., cédulaanyag).

 

ájncváj 1901 ájncváj (Kecskemét), áncvá (Kemenspálfa – Vas m.); 1916 ajncvajra (Heves m.); 1958 ancvajra (Kesznyéten – Borsod-Abaúj-Zemplén m.) J: ‘egy-kettő! gyerünk!’ L: ~ra 1916 (l. fent) ‘gyorsan’. – Vö.: ném. eins, zwei (, drei) ‘gyorsan’ (Wahrig). A határozói értékű német laza szókapcsolat nyilvánvalóan a Monarchia német katonai nyelvéből került át a magyar nyelvjárásokba, ahol mondatszóként, illetve ragszilárdulással újra határozószóként fordul elő. Az alakváltozatok közül az ájncváj a német irodalmi nyelvi kiejtést tükrözi, míg az áncvá a bajor-osztrák nyelvjárások azon változatára megy vissza, amelyben az óbajor ai kettőshangzó ā-vá monoftongizálódott; a magyarországi bajor-osztrák típusú német nyelvjárások egyik nagyobb csoportja is ide tartozik (vö. Manherz §85). A magyar szókezdő án- valójában hanghelyettesítés eredménye, hiszen az említett bajor-osztrák nyelvjárásban az irodalmi német ein egy hosszú nazális magánhangzó alakjában jelenik meg: ā~ (vö. Manherz §87).

 

ájriktum 1899 áriktom (Makó); 1901 ajriktum (Szeged), ájriktom (Székesfehérvár), ájriktung (Kölesd – Tolna m.); 1923 åjdiktom (Hugyag – Nógrád m.) J: 1. 1899 ‘ingóság; a ház berendezése’ (l. fent); 2. 1923 ‘a menyasszony kelengyéje’ (l. fent). – Vö.: ném. Einrichtung ‘berendezés; eszközök összessége’ (Wahrig). A magyar szókezdetre vö. ájncváj. A szóvégi m tulajdonképpen a német ángñ mediopalatális nazális [h] hanghelyettesítő megoldása. Az ájdiktom változat d-je elhasonulás eredménye lehet. Az adatok szóföldrajzi elhelyezkedése – a fentieken kívül még Lovászpatona (Veszprém m.), Kisóvár (Lévától D-re, Szlovákia), Ónod (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), Nagyszalonta (Bihar megye, ma Románia) stb. – arra utal, hogy a szó a magyar nyelvterület nagy részén ismert (volt).

 

albertlevél 1894 albertlevél (Sorokpolány – Vas m.); 1913 albërtlevél (Maglóca – Győr-Moson-Sopron m.); 1935 olbertlevél (Rábagyarmat – Vas m.); 1943 orbátlevél (Őrség) J: ‘babérlevél’. – Német mintára keletkezett népetimológiás részfordítás; vö.: ném. Lorbeerblatt ‘babérlevél’ (Wahrig). A magyar szó létrejöttének a folyamata a következő lehetett: lorberlevél, majd inetimologikus t betoldásával lorbertlevél, ebből pedig az előtag „értelmesítésével” olbert- ~ albertlevél. Számolni lehetne azzal, hogy az albertlevél tudatos, „tréfás” szóalkotás eredménye, ennek azonban ellentmond az adatok elhelyezkedése: jóllehet ugyanabban a régióban (Nyugat-Magyarország) találhatók, de egymástól viszonylag távoli falvakban. A németből való kiindulást viszont éppen a globális szóföldrajzi elhelyezkedés – Nyugat-Magyarország – támogatja. Az orbátlevél változat előtagja jó példa arra, hogy a beszélő számára nem transzparens, azaz magyar morfológiai szempontból értelmezhetetlen hangsor bizonyos fonetikai keretek között számos irányba fejlődhet; vö. pl. a csalán és a létra alakváltozatait. – Szendrey Zsigmond (MNy. 32: 251) az albertlevél szó népetimológiás létrejöttét a babérlevél-ből magyarázza utalásszerűen, ám ez fonetikai szempontból aligha lehetséges.

 

asszentálás 1890–1906 aszentálás (Csurgó – Somogy m.); 1901 ászentálás (Bókaháza – Zala m.) J: ‘sorozás’. – A m. R. asszentál ‘soroz’ ige főnévi származéka; az igére l.: 1763 assentáltatnak gr. (Nsz., cédulaanyag); további 18. és 19. századi adatok a NSz.-ban és a SzT.-ban. Ez a magyar ige a hazai latin assentare ‘újoncoz’ (1795: Bartal) átvétele; l. még: k. lat assentare ‘összeír, listára tesz’ (DuC. 1: 432), h. lat. assentatio ‘sorozás’ (1728: Bartal). Az asszentálás első adatára l.: 1765 assentálások gr. (SzT.). Mindkét szó fontos eleme volt a katonai szaknyelvnek, így kézenfekvő lenne a németből való eredeztetés; vö.: assentieren ‘beleegyezik’, ausztriai ném. R. ‘soroz’ (Wahrig; ÖstrWb.), ausztriai ném. R. Assentierung ‘sorozás’ (ÖstrWb.). Ehhez azonban korábbi magyar asszentíroz, illetve asszentírozás alakok kellenének (vö. flangíroz : flangál, szekíroz : szekál stb.), ám ezeket  – egyelőre – nem lehet adatolni. – A németből az ige átment egyes szláv nyelvekbe is: szb.-hv. asentirati ‘soroz’ (DtLwSkr 102); szln. asentirati ‘ua.’ (DtLwSlv 84); szlk. asentirovať ‘ua.’ (SlSJ. 48).

 

avanzsíroz 1903 avandséroz (Kiskunhalas – Bács-Kiskun m.); 1910 avandzsiroz (Tata); 1913 avanzséroztak gr. (Bény – Párkánytól É-ra, Szlovákia); 1913–14 avancsírozott gr., avangyérozott gr. (Rohod – Szabolcs-Szatmár m.); 1914 avandzsërozni sz. (Szabolcs vm.); 1941 avandzsérozhasson gr. (Felsőegerszeg – Baranya m.) J: ‘(rangban) előlép’. – Vö.: ném. avancieren, ausztriai ném. avanschieren ‘ua.’ (ÖstrWb.). A szóvégre vö. políroz, treníroz stb. A német katonai terminológiából átvett szó földrajzi elterjedtsége (a fentieken kívül pl. még Nyírbátor, Nagyszalonta, Szeged) arra utal, hogy nyelvjárásaink szókészletében viszonylag fontos helyet foglal(t) el, s a szó korábbi történeti adatai is azt mutatják, hogy a 19. században még az irodalmi nyelvben is eléggé általános volt: a NSz. cédulaanyagából 1790-től (avanzírozásában) idézhetők tucatszámra adatok az igére és különféle származékaira. A NSz. 19–20. századi számítógépes korpuszában hat szövegszóval van képviselve az avanzsíroz. – Ma a szó inkább avanzsál alakban ismeretes (1900: Tolnai), ez képzőcserével jött létre az avanzsíroz-ból; vö. flangíroz : flangál, lazsíroz : lazsál stb. – Az etimológiához l. még: EtSz. avanzsíroz.

 

fandli 1947 fángli (Döbrököz – Tolna m.); 1957 fándli (Szeged); 1960 fandli (Réte – Pozsonytól ÉK-re, Szlovákia) J: 1. 1947 ‘habarcsmerő serpenyő’ (l. fent); 2. 1957 ‘ovális, lapos edény’ (Tiszántúl); 3. 1960 ‘tejeslábas’ (l. fent). – Vö.: b-osztr. pfandl (Schatz 1: 66), pfándl (Grimm Pfännlein a.): ‘serpenyő’; szászE. fandal habarcsmerő serpenyő’ (Krauß Pfandel a.) (ez a bajor-osztrákból). A német nyelvjárási alakok a ném. Pfanne ‘serpenyő’ szóból jöttek létre kicsinyítő képzővel. Bár az átvett szó mindkét jelentésében él a magyar nyelvjárásokban, ezekben mégis a ‘munkaeszköz’ jelentésben vált általánossá: erről a fent idézett néhány adat is tanúskodik, hiszen a magyar nyelvterületnek egymástól viszonylag távol eső részeiről valók, és személyes tapasztalataim szerint is teljesen közismert szó más vidékeken is. A szónak a magyarban való elterjedtségét mutatja az is, hogy az ÉKsz. a fándli címszó alatt építőipari szakszóként ‘malteroskanál’ jelentésben, tájszóként pedig ‘serpenyő’ jelentésben veszi föl ezt a német jövevényszót. A magyar szóeleji f elsősorban a német pf hangkapcsolat egyszerűsödésével jött létre (vö. fifikus, flanc, fuser stb.), a keleti nyelvjárásokban esetleg számolni lehet az erdélyi szász hatásával is.

 

frajerka 1896 frajerka (Kassa) J: ‘szerető áñ ê frajer 1943 frajernek gr. (Nyíregyháza) J: ‘leány szerelmese’. – Az EtSz. a fenti, Kassáról idézett frajerká-t a hasonló jelentésű szlovák frajerka szóból eredezteti, ami a szlovák frajer ‘szerető áférfiñ’ szóból való képzés; ez utóbbi a ném. Freier ‘udvarló’-ból származik (l. még SlSJ 1: 142). A magyar frajer lehetne éppenséggel közvetlen átvétel a németből, de a szó adatolási helye, Nyíregyháza ebben az esetben is inkább a szlovák eredet mellett szól; ezt támogatja az is, hogy a frajerka is megvan a kelet-magyarországi városnak (és környékének) a nyelvében, ahova bizonyára a Nyírségbe települt szlovákok (tirpákok) szókészletéből került át. – Korábbi adatok a két címszóhoz: 1818 Frajerka ‘szerető, kurvácska’ (NSz., cédulaanyag); 1862 Frájer ‘szerető, kedves’ (uo.).

 

frájter 1901 frajter (Kecskemét), frájter (Bókaháza – Zala m.), freitër (Écs – Győr-Sopron m.); 1904 flájter (Balavásár – Marosvásárhelytől DK-re,  Románia); frajtër (Gomba – Pest m.); 1915 frájtër (Nagyszalonta – Bihar m., ma Románia) J: ‘őrvezető’. – Vö.: ném. Gefreiter ‘őrvezető’ (EWD); vö. még: ausztriai ném. gfraÉtÉ ‘ua.’ (DtLwSkr.). A ge- prefixum redukciójára l. Schmeller 1: 857, Manherz §122. A szó etimológiai irodalmát az EtSz. az 1938-ban megjelent XIII. füzetében foglalja először össze, s a származtatás természetesen helytálló. Ehhez azonban szótörténeti és szóföldrajzi kiegészítéseket lehet fűzni. Az EtSz. első adata 1807-ből való, ám a NSz. cédulaanyagában már 1793-ból megtalálható a frejter ‘őrvezető’ szó, ezt követően pedig a 19. századból számos adattal dokumentálhatók a fenti alakváltozatok. A jó szótörténeti adatolhatóság, valamint a 20. századi széles szóföldrajzi elterjedtség (gyakorlatilag az egész magyar nyelvterület) nem meglepő: az osztrák-magyar közös hadsereg német vezényleti nyelvéből a katonaviselt férfiak szóhasználatából átkerült a magyar nyelvjárásokba, és meg is maradt elsődlegesen népnyelvi szónak. Ez abból is fakadhat, hogy ezt a katonai rendfokozatot viszonylag régtől fogva egyrészt az alkáplár (1823: NSz., cédulaanyag) jelölte, illetve a ma is használatos őrvezető (1860: NSz., cédulaanyag) jelöli. – Miként más hasonló jellegű német eredetű szó, ez is megtalálható az egykori monarchia több szláv nyelvében: szb.-hv. fràjter ‘őrvezető’ (DtLwSkr. 125), szln. frâjtar ‘ua.’ (DtLwSlv. 123), szlk. frajter ‘ua.’(SlSJ. 1: 412).

 

klógni 1938 klóbni (Monostorpályi – Hajdú-Bihar m.), klógni (Göncruszka – Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 1941 klóunyikarika (Besenyőd – Szabolcs-Szatmár m.); 1955 klógnyi (Krasznokvajda – Borsod-Abaúj-Zemplén m.) J: ‘vaskarika mint kötőelem; vashorog, szorítóvas ászekérenñ’. – Vö.: ném. Kloben ‘vastag, nagy fahasáb’ (Wahrig), ‘emelőszerkezet tárcsái; fakarika, melyen a tehénkolomp lóg; fémből készült szorító eszköz, kapocshorog; vaskarika, melybe a reteszt tolják; stb.’ (Grimm 5: 1215–1219), szászE. klobm ‘vaskarika’ (Krauß Kloben a.). A szóvégi -ni-re vö.: cakni, dózni, fecni stb. A magyar szóbelseji g az idegen szó elhallásából fakadhat. Az ÚMTsz. adatai szerint ez a német eredetű szó – érdekes módon – a Tiszántúl északi részen él(t), ahova talán az egykor jelentős lélekszámú szatmári németség vagy a zempléni német települések (pl. Hercegkút, Károlyfalva) nyelve közvetíthette. Az erdélyi szász ilyen szerepére utalhat a SzT. adata is: 1852 Klobnit gr. ‘kapocshorog’.

 

knájp 1906 knájp (Debrecen); 1942 knájf (Felsőőr, ma Ausztria); 1947 knájb (Döbrököz – Tolna m.) J: ‘cipészek bőrvágó kése’. – Vö.: ném. Kneif, Kneip ‘kisebb méretű rossz kés’ (Wahrig; Grimm 5: 1401, 1403; Schmeller 1: 1349). Jóllehet a bajor-osztrák nyelvjárásokban is megtalálható mind az f-re, mind a p-re végződő német alak, a nyugat-magyarországi magyar nyelvjárásba a bajor-osztrákra inkább jellemző f-es változat került át, míg a keleti magyar nyelvjárásokba talán a középnémet típusba tartozó erdélyi szász is közvetíthette a p végű alakot; ilyen található az ÚMTsz.-ben még Hosszúpályiból (Hajdú-Bihar m.) és Nagyszalontáról (Bihar m., ma Románia) adatolva.

 

kráfli 1891 kráfli (Sorkikápolna – Vas m.); 1896 këráfli (Kemenespálfa – Vas m.); 1897 keráflit gr. (Sárvár – Vas m.); 1941 k. krafli (Kismánya – Nyitrától DK-re, Szlovákia) J: ‘vajjal készített, hajtogatott leveles tészta’ ï krepli 1895 kröpli (Hegyalja); 1901 kreplyi (Magyarbőd – Kassától K-re, Szlovákia), krepli (Nagyszalánc – Sátoraljaújhelytől É-ra, Szlovákia); 1904 kröpöl (Rozsnyó vidéke, Szlovákia); 1960 kröppöj (Tornagörgő – Hidvégardótól ÉNy-ra, Szlovákia) J: ‘fánk’ ï krappen 1890–1906 krappen (Hosszúfalu – Brassótól DK-re, Románia) J: ‘fánk’. – Vö.: b.-osztr. krapfl (Schmeller 1: 1379; Grimm 5: 2065), ném. N., R. kräpfel (Grimm 5: 2065), kröpfel (Grimm 5: 2400). Valamennyi jelentése: ‘egy fajta fánk’; az -l végű alakok a ném. Krapfen kicsinyítő képzős származékai. A ném. pf  > m. f, illetve p változásra vö. kifli, illetve csaplár. A szóvégi li-re vö. cetli, hokedli, sámli stb. – Figyelemre méltó a magyarba került változatok szóföldrajza. Teljesen egyértelmű a krappen helyzete, hiszen a Brassó környéki magyar nyelvjárásokba biztosan az erdélyi szászból került át. Hasonlóan jól fedi egymást a magyar szóföldrajzi helyzet az etimológiával a kráfli esetében is: ez a nyugat-magyarországi szó (az idézetten kívül még 6–8 adat) a jellegzetesen metafónia (umlaut) nélküli bajor-osztrákból való átvétel. A nagyjából a Hegyalja és Rozsnyó közötti területről mintegy tíz adattal dokumentálható krepli pedig bizonyára azt a német szót tükrözi, amely a Grimm-féle szótárban is jórészt a középső német nyelvterületről (pl. Frankfurtból) való adatokkal szerepel. (A kráfli-hoz l. még MNy. 10: 287).

 

kruspli 1942–44 kruspi (Szentgál – Veszprém m.) J: ‘a szarvasmarha lapockájának szélén levő porcogó, amelyet a teknő kikaparására használnak’. – Vö.: b.-osztr. kruspel ‘porcogó’. A szóra ugyan csak egyetlen adat található az ÚMTsz.-ben, talán mégis feltehető, hogy a Dunántúlon másutt is átkerült a magyar nyelvjárásokba, hiszen a bakonyi (és nyugat-dunántúli) német (bajor-osztrák) nyelvjárásokban általánosan ismert a kruspel alak, ami a közvetlen népi kapcsolatok révén a magyar nyelvjárások elemévé válhatott.

 

A fenti szófejtésekkel csupán röviden tudtam utalni arra, hogy milyen etimológiai lehetőségeket tartalmaz német vonatkozásban az ÚMTsz. gazdag anyaga. Ugyanez a szótömeg egyéb nyelvek tekintetében is igen jól hasznosítható, továbbá nagyon jó alapot ad más, például fonetika-fonológiai, morfológiai, lexikológiai, szemantikai kutatásokhoz is. Kár lenne ezt a kincset kiaknázatlanul hagyni!

 

Források

 

Bartal            = Bartal Antal: Glossarium mediae et infimae latinitatis Regni Hungariae. Lipsiae, 1901.

BÖWb.           = Bayerisch-Österreichisches Wörterbuch I. Österreich. I–. Wien, 1963–.

DtLwSkr.       = Striedter-Temps, Hildegard: Deutsche Lehnwörter im Serbokroatischen. Wiesbaden, 1958.

DtLwSlv.        = Striedter-Temps, Hildegard: Deutsche Lehnwörter im Slovenischen. Wiesbaden, 1963.

DuC.             = Glossarium mediae et infimae latinitatis. Conditum a Carolo du Fresne ... Du Cange. I–IX. Niort, 1883–1887.

EtSz.            = Gombocz Zoltán–Melich János: Magyar etymologiai szótár. I–XVII. füzet. 1914–1944.

EWD             = Etymologisches Wörterbuch des Deutschen. Bd.1–2. 2., erweiterte Auflage. Hg.: Wolfgang Pfeifer. Berlin 1993.

EWUng.         = Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Főszerk.: Benkő Loránd. I–II. Budapest, 1993–1995.

Grimm           = Grimm, Jakob–Grimm, Wilhelm: Deutsches Wörterbuch. Fortgesetzt von M. Heyne, ... der Arbeitsstelle des  Deutschen Wörterbuches zu Berlin. I–XVI. Leipzig, 1854–1954.

KlSt.             = Wörterbuch der deutschen Gegenwartssprache. Hg. von Ruth Klappenbach und Wolfgang Steinitz. Bd. 1–6. Berlin, 1964–1978.

Krauß           = Krauß, Friedrich: Wörterbuch der nordsiebenbürgischen Handwerkssprache. Siegburg, 1957.

Manherz        = Manherz, Karl: Sprachgeographie und Sprachsoziologie der deutschen Mundarten in Westungarn. Budapest, 1977.

NSz.             = Az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülő akadémiai nagyszótár  kéziratos, illetve számítógépes anyagából.

ÖstrWb.                  = Österreichisches Wörterbuch. 37., überarbeitete Auflage. Wien, 1990.

Schatz          = Schatz, Josef: Wörterbuch der Tiroler Mundarten. I–II. Innsbruck, 1955–1956.

Schmeller      = Schmeller, J. Andreas: Bayerisches Wörterbuch. 2., vermehrte Ausgabe. I–II. München, 1872–1878.

SlSJ.             = Slovnik slovenského jazyka. I–VI. Bratislava, 1959–1968.

SzófSz.                   = Bárczi Géza: Magyar szófejtő szótár. Budapest, 1941.

SzT.             = Erdélyi magyar szótörténeti tár. Szerk.: Szabó T. Attila. I–. Bukarest 1975–.

TESz.            = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk.: Benkő Loránd. I–III. Budapest, 1967–1976.

Tolnai           = Tolnai Vilmos: Magyarító szótár. Budapest, 1900.

ÚMTsz.                    = Új magyar tájszótár. Főszerk.: B. Lőrinczy Éva. I–. Budapest, 1979–.

Wahrig           = Wahrig, Gerhard: Deutsches Wörterbuch. Gütersloh–Berlin–München–Wien, 1968.

 

1997c. Deutsche Lehnwörter im neuen Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen. In: Hahmo, S.-L. et al. (Hrsg.): Finnisch-ugrische Sprachen in Kontakt. Vorträge des Symposiums aus Anlaß des 30-jährigen Bestehens der Finnougristik an der Rijksuniversiteit Groningen. Shaker Publishing, Maastricht, 79–85.

1. In den historischen Wissenschaften ist es notwendig, gewisse, für gelöst gehaltene Probleme wiederholt zu untersuchen. Auch in der Etymologie als historische Disziplin ist es so: Die durch die ständige Veränderung der Kultur in weiterem Sinne, sowie die Erschließung neuer Dokumente und die Untersuchung der einzelnen Wörter aus unterschiedlicher Sicht bewegen die Forscher oft zur Überprüfung früherer Feststellungen. Infolgedessen kann man oft die Herkunft einiger Wörter bisher unbekannten Ursprungs mit großer Wahrscheinlichkeit bestimmen, den unbestimmten Ursprung gewisser Wörter mit guten Argumenten unterstützen oder ablehnen, aber es kommt auch vor, dass für unbezweifelbar gehaltene Herleitungen revidiert werden müssen, und oft ist man gezwungen, aufgrund neu veröffentlichter Quellen bisher nicht behandelte Wörter ins Lexikon aufzunehmen.

Dies trifft auch für die deutschen Lehnwörter des Ungarischen zu: zahlreiche, im neuen, deutschsprachigen Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen (im weiteren: EWUng.; Erarbeitet im Institut für Sprachwissenschaft der Ungarischen Akademie der Wissenschaften. Herausgeber: Loránd Benkõ. Redakteure: Károly Gerstner, Antónia S. Hámori, Gábor Zaicz. Autoren: Béla Büky, Károly Gerstner, Antónia S. Hámori, Edit Hexendorf, László Horváth, Gábor Zaicz. Band I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993–1995) enthaltene Lemmata weichen von der etymologischen Klassifizierung des Historisch-etymologischen Wörterbuches der ungarischen Sprache (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Band I–III. Herausgeber: Loránd Benkõ. Redakteure: Lajos Kiss, László Kubínyi, László Papp. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1967–1976, im weiteren: TESz.) oft ab.

Die Änderungen haben zwei wichtige Gründe. Der eine ist der bereits erwähnte Umstand, daß seit der Veröffentlichung des TESz. eine Reihe von Büchern bzw. Aufsätzen erschienen sind, die entweder speziell die deutschen (oder für deutsch gehaltenen) Elemente des Ungarischen behandeln oder während sonstiger etymologischer Erörterungen auf die deutschen Beziehungen des ungarischen Wortschatzes eingehen. Zur Besprechung dieser Werke  vgl. Gerstner 1991.

Der andere Grund für die Änderungen liegt darin, dass sich die Redaktion des EWUng. nach wiederholter Überprüfung des worthistorischen Materials des TESz. und erneuter kritischer Bewertung der etymologischen Literatur vor der Veröffentlichung des TESz. zu einer neuen etymologischen Klassifizierung entschlossen hat.

Die Zahl der vom TESz. abweichenden Etymologien des EWUng. ist (auch) bei den deutschen Lehnwörtern ziemlich hoch (über statistische Angaben werde ich noch später reden), und aufgrund der Art der Abweichungen können die betroffenen Wörter mindestens in sechs bis sieben Gruppen eingeteilt werden, aber hier kann ich  aus Platzgründen nur über die Änderungen sprechen, die am meisten ins Auge fallen.

 

2. Hinsichtlich der neuen etymologischen Erklärungen bilden diejenigen Wörter eine größere Gruppe, die A) im TESz. Stichwörter sind, aber ins EWUng. als solche nicht aufgenommen worden sind, und diejenigen, die B) im TESz. nicht vorhanden sind, aber im EWUng. als selbständige Lemmata zu finden sind. Dieses Verfahren erklärt sich einerseits dadurch, dass aus Raummangel auf gewisse Wörter verzichtet werden musste, andererseits daraus, dass sie heute schon als stark veraltet gelten — eventuell waren sie nie wichtige Wörter des ungarischen Lexikons — bzw. nur seit relativ kurzer Zeit in sehr engem dialektalem Raum leben/lebten (diese Wörter können im allgemeinen erst seit Ende des 19. Jahrhunderts belegt werden).

 

A) Einige Beispiele für TESz.-Stichwörter, die keine EWUng.-Stichwörter geworden sind:

cinkográfia ‘Zinkographie: Flachdruckverfahren mit Hilfe einer Zinkplatte’ (1893) — als drucktechnisches Fachwort dürfte es wohl kein wichtiges Wort der Hoch- und Umgangssprache gewesen sein;

furvézer ‘Soldat vom Fuhrwesen’ (1868) — auch im TESz. steht, dass es selbst in den Dialekten nur in alten Soldatenliedern vorkommt;

raffol ‘raffen: in kleine Falten legen áStoff, Kleidñ’ (1913) — es handelt sich um ein bereits veraltetes Fachwort der Konfektion.

Ähnliche Wörter sind noch: cáger, gérokk, salám usw.

Zu dieser Gruppe zählen auch diejenigen Stichwörter, die auf dem Wege zwischen dem TESz. und dem EWUng. nicht verloren gegangen sind, sondern im letzteren in irgendwelchen Wortartikeln auf unterschiedliche Weisen vorkommen. So steht ung. cakk ‘Zickzacklinie’ (1844) im EWUng. als Nebenstichwort unter cakni ‘zackige Bordüre’ (1807), da dt. Zacke ‘hervorragende Spitze’ mit dt. Zacken ‘Randzacke’ etymologisch eng zusammenhängt. Ung. centrálé ‘Kraftwerk’ (1938) — Entlehnung von dt. Zentrale ‘ds.’ — ist im etymologischen Teil des Stichwortes centrális ‘zentral’ (1757) erwähnt: dieses stammt aus lat. centralis ‘in der Mitte befindlich’, und auch das deutsche Wort geht letztlich auf das lateinische zurück. Das im TESz. als selbständiges Stichwort vertretene sarlach ‘Scharlachfieber’ (1897) [< dt. Scharlach ‘ds.’], das in der ungarischen Umgangssprache heute kaum gebräuchlich ist, kann im EWUng. unter dem heute durchaus geläufigen, aus dem Italienischen stammenden und bereits aus der Zeit um 1395 belegten Stichwort skarlát gefunden werden.

 

B) Die neuen EWUng.-Stichwörter sind Lexeme, die einerseits wegen ihres worthistorischen Alters und andererseits ihrer kulturhistorischen Beziehungen unbedingt ins neue Wörterbuch aufgenommen werden mussten. Einige Beispiele für deutsche Lehnwörter in dieser Gruppe:

fater ‘Vorsteher’ (1628), ‘Vater’ (1876), ‘älterer Mann áauch als Anredeñ’ (1908) — für die Aufnahme haben zwei Tatsachen gesprochen: Einerseits gibt es im TESz. (und auch im EWUng.) das Lemma muter ‘Mutter; alte Frau; usw.’ (1840), andererseits sind beide Wörter in der saloppen Umgangssprache und im familiären Sprachgebrauch allgemein geläufig;

fólia ‘Folie’ (1951) — dieses Wort ist in den letzten 15–20 Jahren ein stabiles Element des ungarischen Wortschatzes geworden, parallel mit der Verbreitung des Gebrauchs der Aluminium- und Kunststofffolien in Ungarn;

kégli ‘Wohnung’ (1906) [< dt. ma. kegel ‘Holzfigur; Zeichen des Bierausschanks vor Wirtshäusern; das Wirtshaus selbst’] — mit Vermittlung des ungarischen Argots ist es zu einem häufig gebrauchten Wort der Umgangssprache geworden;

kuplung ‘Kupplung áMaschinenteil, besonders von Autosñ’ (1939) — in der heutigen motorisierten Welt ist es ein wichtiges Wort der ungarischen Sprache. Dieses deutsche Lehnwort hat viel besser Fuß fassen können als das ungarische Kompositum tengelykapcsoló, eigtl. ‘Achsenschalter’, das in der ungarischen Sprache nur als Fachwort der Technik existiert;

purgelejt ‘Bürgerrecht’ (1561), ‘Bürger’ (1667) [< ungl. frühnhd. purgerrecht ‘Bürgerrecht; Stadtrecht’] — das bis Ende des 17. Jahrhunderts reichlich belegte juristische Fachwort wurde durch die Zünfte vor allem im historischen Nordungarn verbreitet. Das deutsche Wort kann auch in der älteren tschechischen (purkrecht ‘Bürgerrecht’) bzw. slowakischen Sprache (purgelet ‘ds.’) nachgewiesen werden;

senkel ‘darbieten’ (1506), ‘einschenken’ (1583), ‘zum Geschenk machen’ (1607) — das zuerst im Winkler-Kodex, in einem der ältesten ungarischen Kodexe belegte deutsche Lehnwort ist auch im neuen ungarischen Dialektwörterbuch in den Formen sengül und sinkël zu finden.

Ähnliche Wörter sind noch: füzér, plik, zsoldonár usw.

 

3. Eine andere Gruppe bilden diejenigen Wörter, die A) im TESz. als deutsche Lehnwörter angegeben sind, aber vom EWUng. — nach gründlicher Überprüfung der Daten und der sprachlichen Umstände — als innere ungarische Entwicklungen betrachtet werden, und B) die im TESz. als innere ungarische Entwicklungen behandelt sind, wogegen das EWUng. auch ihre Entlehnung aus dem Deutschen für möglich hält.

fór ‘Vorgabe ábeim Sport, Spiel usw.ñ’ (1878) — dem TESz. nach ist es ein deutsches Lehnwort, was aber keine stichhaltige Aussage ist, da dt. vor in sich selbst nur eine Präposition bzw. ein Adverb ist. Als Kompositionsglied steht es aber bei zahlreichen Verben, so auch bei geben; z. B. jmdm. 5 Meter vorgeben ‘jmdm. einen Vorsprung von 5 m gewähren’. Dieses deutsche Verb erscheint im Ungarischen als Teilübersetzung: fórt ad ‘ds.’ (1866). Durch Absonderung des Akkusativobjektes fórt und durch Weglassen des Akkusativsuffixes -t ist der Nominativ fór entstanden, der zwar eine lautliche Entsprechung im Deutschen hat, aber aufgrund des Gesagten gar keine direkte Entlehnung aus dem Deutschen sein kann;

glét ‘Geleitbrief’ (1492) — das TESz. leitet es aus dem Deutschen her, obwohl die Bedeutung des der ungarischen Form entsprechenden mhd. Wortes geleit(e) ‘Begleitung; Führung; Schutz’ ist; da dieses sich vor allem auf  Personen bezieht, stimmen folglich die Bedeutungen des deutschen bzw. des ungarischen Wortes nicht überein. Im Deutschen gab/gibt es aber das Kompositum Geleitbrief ‘Urkunde, in der jmdm. Geleitschutz zugesichert wurde’, das als Teilübersetzung in der Form glétlevél aus 1541 belegt ist. Das Vorderglied dieser Zusammensetzung dürfte die Bedeutung des Hinterglieds in sich integriert haben, und durch Verselbständigung ist es zu einem Wort der mittelungarischen Periode geworden. Diese Erklärung hat zwar chronologische Schwierigkeiten — das Kompositum, aus dem das Simplex entstanden sein sollte, ist aus späterer Zeit belegt — , doch wissen wir, dass die schriftlichen Quellen nicht immer das wirkliche Alter von sprachlichen Elementen widerspiegeln. So kann man vielleicht doch behaupten, dass es sich eher um eine innere ungarische Entwicklung handelt und nicht um eine unmittelbare Entlehnung aus dem Deutschen;

rénes ‘Rheinischer Gulden’ (1544) — dem TESz. nach stammt es aus mhd. rînesch ~ rînisch ‘rheinisch’, was aber nur als Adjektiv im attributiven Syntagma rînesch gulden ‘Rheinischer Gulden’ steht, also in sich selbst kein Substantiv ist. Im EWUng. ist die Etymologie genauer: Das eine Art wertvolle Geldmünze bezeichnende, bereits ausgestorbene ung. rénes ist durch Verselbständigung aus dem aus 1533 belegten ungarischen attributiven Syntagma rénes forint (Lehnübersetzung aus dem Deutschen) entstanden: es handelt sich also wieder um eine innere Entwicklung. Für diese Erklärung spricht auch der Umstand, dass eine ähnliche Verselbständigung auch im Tschechischen und Polnischen stattfand: tschech. rýnský und poln. va. reński haben ebenfalls die Bedeutung ‘Rheinischer Gulden’.

 

B) Nun sollen einige Beispiele für den entgegengesetzten Prozess folgen!

bojtár ‘Hirtenjunge’ (1621) — das EWUng. führt an erster Stelle die Erklärung des TESz. an: Das Wort kann eventuell eine deverbale Ableitung aus ung. bujt ~ bojt ‘aufhetzen’ mit Nomenbildungssuffix -ár sein, so könnte die ursprüngliche Bedeutung ‘(Vieh)treiber’ gewesen sein. An zweiter Stelle wird es aber von dt. (b-östr.) wachter ‘Wächter’ hergeleitet, was sowohl semantisch als auch phonetisch recht gut zu stimmen scheint: Im ungarischen Wort fand einerseits der Lautwandel -ct > -jt statt (vgl. dazu ung. ejtel ‘Art (Getreide)maß’ < mhd. achtel ‘ds.’; ung. selejt ‘einfach; fehlerhaft’ < dt. schlecht ‘ds.’; altung. und ma. Verbumsuffix -oct >  -ojt, hochsprachliches -ít), andererseits wurde der anlautende stimmhafte Reibelaut des b-östr. Wortes im Ungarischen durch ein b ersetzt (vgl. dazu ung. bükköny ‘Art Futterpflanze’ < b-östr. wicken ‘ds.’; ung. bális ‘italienischer Wanderkrämer’ < b-östr. walisch ‘ds.’; ung. börzsöny ~ bërzsëny ‘Art roter Farbstoff’ < nordital. verzin ‘ds.’). Zur Etymologie vgl. Hutterer (1969) und Mollay (1979);

lófrál ‘sich herumtreiben’ (1873) — dem TESz. nach soll es die Variante vom ungarischen Dialektwort oferál ‘spenden’ sein; dieses Verb stammt aus lat. offerre ‘hervorbringen; anbieten’. Wegen erheblicher phonetischer und semantischer Schwierigkeiten hat das EWUng. diese Erklärung mit Recht abgelehnt und statt dieser eine eventuelle Herleitung aus dem Deutschen empfohlen: das ungarische Wort könnte auf dt. va. laufern ‘Lust, Hang zum Laufen haben’ zurückgehen. In phonetischer Hinsicht gibt es keine besonderen Probleme: Aus dem deutschen Diphthong au ist im Ungarischen ein langer Monophthong ó entstanden; auch morphologisch lässt sich die ungarische Wortform ziemlich gut erklären: das deutsche Lehnwort fügte sich mit dem Suffix -l in die Klasse der ungarischen Verben ein, und in der Entstehung der Lautform konnte auch das in ähnlicher Bedeutung gängige ung. flangál ‘herumstreichen’ (1907) mitgewirkt haben. Von der Semantik her besteht die Schwierigkeit dieser Herleitung darin, dass das deutsche Wort — im Gegensatz zum ungarischen — unpersönlich gebraucht wurde;

hopmester — zwischen der etymologischen Klassifizierung des TESz. und des EWUng. gibt es zwar keinen Unterschied — beide Wörterbücher halten das Wort für eine Teilübersetzung nach deutschem Muster —, vielleicht kann es aber doch in dieser Gruppe erwähnt werden. Aufgrund der ausgezeichneten Erörterung von Károly Mollay (1982) sind ins EWUng. die Stichwörter hopmester1 ‘Aufseher über einen Hof’ (1408), ‘königlicher Hofmeister, Hofverwalter’ (1519) usw. und hopmester2 ‘Vorläufer’ (1527), ‘kirchlicher Vorsteher’ (1577) usw. aufgenommen worden. Dem ersten ungarischen Wort liegt frühnhd. hofmeister ‘Aufseher über die Hofdienerschaft; Gutsverwalter; usw.’ zugrunde, dem zweiten dagegen mhd. houbetmeister, hoptmeister ‘vorzüglicher Meister, Anführer’; beide deutschen Komposita wurden ins Ungarische nur zum Teil übersetzt, und die dadurch entstandene Lautform beider ungarischen Wörter beeinflussten sich gegenseitig, so haben beide Lexeme Belege sowohl mit p als auch mit f. Die Wortartikel dieser ungarischen Wörter im EWUng. und bei Mollay stellen ein gutes Beispiel dafür dar, wie scheinbar zusammenhängende Bedeutungen (und so Wörter) infolge gründlicher Überprüfung der ungarischen Wortgeschichte voneinander gut getrennt werden können.

 

4. Ziemlich hoch ist die Zahl derjenigen Lexeme (ungefähr 25), die im TESz. noch unbekannten Ursprungs waren, wogegen das EWUng. die Herleitung aus dem Deutschen nicht für unmöglich hält. Solche sind z. B. die folgenden Wörter:

böjt ‘Fastenzeit’ (nach 1372/um 1448), als Personenname eventuell bereits aus 1181 — das TESz. lehnt die deutsche Herleitung noch ab, seitdem haben sich aber drei Forscher mit der Etymologie dieses Wortes beschäftigt (Balázs 1982; Mollay 1982; Austerlitz 1984). Aufgrund dieser Aufsätze hält das EWUng. den deutschen Ursprung für möglich: das ungarische Wort kann die Entlehnung des ahd. bijiht ‘Bekenntnis, Aussage vor Gericht’, mhd. bîht(e) ‘Sündenbekenntnis’ sein. Die ungarische Lautform entstand durch regelmäßigen Lautwandel -ct > -jt und durch Labialisierung. Auch semantisch ist die Erklärung befriedigend, die auch von der Kulturgeschichte unterstützt wird, da an der Christianisierung des Ungartums um die Jahrtausendwende auch deutsche (bayrische) Geistliche beteiligt waren;

ostoba ‘blöd; unwissend’ (1577) — das TESz. hält die früheren Herleitungsversuche aus dem Lateinischen für irrig und behauptet, das Wort sei unbekannten Ursprungs. Das EWUng. hat die Ergebnisse der jüngeren Untersuchungen (Hadrovics 1975; Mollay 1982) in Betracht gezogen und erklärt das Wort aus frühnhd. stumb ‘stumpf; schwach von Sinnen, dumm’, frühnhd. md. ‘ds.’ Ins Ungarische dürfte eine deklinierte Form gelangt sein, deren Auslaut ein dumpfes gewesen sein mochte, das im Ungarischen mit Lautsubstitution zu labialem a wurde; vgl. mhd. obd. zwirne ‘Zwirn’ > ung. cérna ‘ds.’, mhd. lade ‘Kasten, Behälter’ > ung. láda ‘Kiste’ usw. In der Entstehung der ungarischen Lautform haben noch die Auflösung der anlautenden Konsonantenhäufung und die Denasalierung eine Rolle gespielt. Die Bedeutungen der Wörter beider Sprachen decken sich genau.

 

5. Wegen des beschränkten Raumes kann ich die übrigen Gruppen nicht behandeln, nur zwei möchte ich noch kurz erwähnen. Einige vom TESz. für internationale oder Wanderwörter gehaltene Stichwörter sind im EWUng. als deutsche Lehnwörter dargestellt; z. B. bárd1 ‘Art Beil’ [< mhd. barte ‘ds.’], firma ‘Geschäft, Betrieb’ [< dt. Firma ‘ds.’], pohár ‘Trinkgefäß, Becher’ [< ahd. pehhari ‘ds.’] usw. Als entgegengesetzte Tendenz sind einige TESz.-Stichwörter im EWUng. nicht aus dem Deutschen erklärt worden; z. B. akkurátus ‘genau; sorgfältig’ aus dem Lateinischen; kastély ‘Schloß, Kastell’ und rostély ‘Gitter, Rost’ aus dem Italienischen; kolompár ‘Klempner’ eventuell aus dem Slowakischen.

Und jetzt noch einige statistische Angaben über die Unterschiede zwischen dem TESz. und dem EWUng. hinsichtlich der deutschen (oder für deutsch gehaltenen) Lehnwörter des Ungarischen: von den 10 714 Stichwörtern des TESz. gehören ungefähr 14% (ca. 1490) zu dieser etymologischen Gruppe; von diesen Lemmata sind im EWUng. ungefähr 23% (ca. 340) anders klassifiziert worden, d. h., nur im Kreise der deutschen etymologischen Beziehungen kann eine Änderung von ca. 3% in Bezug auf die oben erwähnte Zahl der TESz.-Stichwörter beobachtet werden.

Zum Schluss möchte ich noch darauf hinweisen, was hoffentlich auch aus meinem Aufsatz deutlich geworden ist: Völlig gelöste Probleme sind nicht einmal in dem gut erforschten Bereich der deutschen Lehnwörter des Ungarischen zu finden.

 

 

 

Literatur

 

Austerlitz, Robert 1984: Éhezik, koplal, böjtöl [Hungern, darben, fasten]. Nyelvtudományi Közlemények 86: 132–134.

Balázs, János 1982: Három szófejtés (gyep ~ gyepű; böjt) [Drei  Etymologien]. Magyar Nyelv 78: 169–175.

Gerstner, Károly 1991: A német jövevényszavak vizsgálata a TESz. megjelenése óta [Die Untersuchung der deutschen Lehnwörter seit dem Erscheinen des TESz.]. In: Jenõ Kiss und László Szűts (Hrsg.), Tanulmányok a magyar nyelvtudomány témakörébõl [Aufsätze zur Geschichte der ungarischen Sprachwissenschaft]. Budapest. 205–212.

Gregor, Ferenc 1977: Az angyalbõr és a portya eredetének kérdése jelentéstörténeti és szlavisztikai adatok tükrében [Die Frage der Herkunft der Wörter angyalbõr und portya im Spiegel bedeutungshistorischer und slawischer Angaben]. Nyelvtudományi Közlemények 79: 286–299.

Gregor, Ferenc 1983: A magyar szókincs történetébõl (plik, purgelejt, senkel) [Aus der Geschichte des ungarischen Wortschatzes]. Magyar Nyelv 79: 173–185.

Hadrovics, László 1975: Szavak és szólások [Wörter und Wendungen].(Nyelvtudományi Értekezések, Nr. 88.) Budapest.

Hadrovics, László 1985: Ungarische Elemente im Serbokroatischen. Budapest.

Horváth, Mária 1978: Német elemek a 17. század magyar nyelvében [Deutsche Elemente in der ungarischen Sprache des 17. Jahrhunderts]. Budapest.

Hutterer, Claus-Jürgen 1969: Das neue Historisch-etymologische Wörterbuch des Ungarischen. Acta Linguistica Hungarica 19: 111–120.

Kobilarov-Götze, Gudrun 1972: Die deutschen Lehnwörter der ungarischen Gemeinsprache. Wiesbaden.

Mollay, Károly 1979: Varia etymologica. Studia Slavica 25: 253–262.

Mollay, Károly 1982: Német-magyar nyelvi érintkezések a 16. század végéig [Deutsch-ungarische sprachliche Beziehungen bis Ende des 16. Jahrhunderts]. Budapest.

 

 

1999. Német tükörjelenségek a magyar szókészletben: akna, keringő, őrnagy. In: Névtani Értesítő 21: 387–390.

          A nyelvek szókészleti kapcsolata több formában nyilvánulhat meg. A legáltalánosabb a szóátvétel, amely során az átvevő nyelv új fonémasorokkal és jelentésekkel gyarapodik (né­met eredetűek: cérna, karalábé, puttony stb.). Más nyelvek szavainak hatására is keletkezhetnek új szavak úgy, hogy már meglevő szavakból összetételt vagy képzett szót alkotva fejezhetők ki új jelentések. Ezeket szokás tükörszóknak nevezni: német mintájú például az anyanyelv, őrangyal, tükörtojás; fegyenc, hangulat, üzem és sok más szavunk. Ha már egy meglevő szó jelentésköre mindenféle morfológiai változás nélkül idegen szó hatására bővül, tükörjelentésről beszélhetünk (l. alább).

          A tükörjelenségek száma meglehetősen magas a magyar szókészletben, bár a jövevényszavak számát bizonyára nem éri el. Az EWUng. német vonatkozású anyagának feldolgozása során (és ebbe a nem címszóhelyzetben álló szavak is beletartoznak!) kb. 620 morfológiai jellegű tükörjelenséget (összetételeket és képzéseket) találtam, emellett az említett szótárban 208 olyan szó is van, amelynél biztosan vagy nagy valószínűséggel német alapú tükör­jelentésekkel számolhatunk (vö. Gerstner: NytudÉrt. 145. szám).

          Az alábbiakban három magyar szót vizsgálok meg a (feltehető) német tükörjelentések szempontjából, továbbá röviden kitérek a címben említett szavakkal összefüggő egyéb etimológiai-szótörténeti kérdésekre is.

 

akna 1177/ hn., 1222 kn.; szláv jövevényszó. Az átvett alapjelentés ’nyílás; ablak’ lehetett, amelyet a magyarban viszonylag későn, 1808-ból tudunk adatolni. Jelentései közül egyesek szintén a szlávból származhatnak (pl. 1600 ’hordónyílás’), mások belső jelentésfejlődéssel keletkezhettek (pl. 1782 ’földben levő függőleges járat’, különösen a bányászatban). Az EWUng. tizedikként 1911-ből adja meg a szó ma is ismert katonai jelentését: ’(érintésre) robbanó szerkezet’. Ezt sem a szlávból, sem a korábbi magyar jelentésekből nem tudjuk levezetni, viszont tükörjelentésként jól magyarázható a németből: Mine ’bánya; ér mint ércelőfordulás; robbanószerkezet’. A magyar akna szónak a bányászattal is összefüggő, fent említett 1782-es jelentése mellett 1808-ból adatolható a ’bánya(üzem)’ jelentése is. Ez a kettő szorosan kapcsolódik a német Mine bányászati jelentéséhez, ezért kézenfekvő volt, hogy a – nyilván az osztrák–magyar közös hadseregben a német katonai nyelv közvetítésével megismert – robbanószerkezet fogalmát a magyarban az akna szó jelölje, ami egyéb összefüggésekben már korábban is használatos volt a német Mine megfelelőjeként. A jelentéskölcsönzést segíthette az a tény, hogy az akna 1843-tól adatolható a ’robbanóanyaggal töltött földalatti járat, robbantójárat’ jelentésben is, amely jelentéstapadásos önállósulás lehet az 1834-ből dokumentálható tűzakna ’ua.’ összetételből. Ez utóbbi nyilván a mára elavult német Pulvergang ’ua.’ és Sprenggrube ’ua.’ alapján létrejött tükörszó. A GrimmDtWb. szerint mindkét szó a 18. század második felében jelent meg a német írásbeliségben.

A német Mine a francia mine átvétele, amelynek első jelentése ’érc-, illetve szénlelőhely’, majd a puskapor feltalálása után hadászati terminusként ’robbanóanyaggal töltött földalatti járat’ jelentése is kialakult. A német katonai nyelvben a 16. század végén ebben a jelentésben bukkan föl a szó (melyet azután nyilván purista indítékból a 18. században a fent említett két összetétellel németesítettek), az eredeti bányászati jelentés a 17. század közepétől ada­tolható.

A francia szó átkerült az olaszba is: mina ’földalatti (bánya)járat; robbantójárat’. Az olasz szó a katonai-műszaki terminológia elemeként – bizonyára a török elleni harcokban részt vevő itáliai katonák közvetítésével – gyökeret vert a magyarban is: első írásos előfordulása 1683-ból való, jelentése ’robbantójárat’; 1867-ből adatolható ’bányajárat’-ként.

A magyarban a ’robbantójárat’ katonai jelentés korábban jelenik meg az olasz jövevényszóval (1683), mint a szláv eredetű, de a 17. századra természetesen már teljesen meghonosodott akna ilyen jelentése, amely másfél évszázaddal későbbi. Az olasz eredetű mina azonban mégis kiszorult a magyar szókészletből (csupán a SzlavSz. tartalmaz egyetlen adatot), aminek a következő okai lehetnek.

Az olasz eredetű mina az adatok szerint mintegy két évszázadig elsősorban speciális katonai műszóként élt, a már az ómagyarban a szlávból átvett akna 19. század előtti jelentései között viszont több is összefüggésbe hozható a – talán jobban ismert – bányászattal: 1177/ ’sóbánya’; 1782 ’függőleges vájat’; 1808 ’bánya(üzem)’. A magyar szónak ebben a jelentésmezőben megfelelő német Mine katonai jelentését így viszonylag könnyű volt jelentéskölcsönzéssel a már meglevő magyar jelentések mellé illeszteni.

A németből való jelentéskölcsönzést talán elősegítette a nyelvújítás szelleme is. Mint fent említettem, az akna 1843-ból adatolható ’robbanójárat’ jelentésének előzménye az 1834-ből ismert tűzakna. Ezt az összetételt a Magyar Tudós Társaságtól kiadott Mathematikai Műszótár tartalmazza, amely egy elkészítendő magyar nagyszótárhoz a matematikai, illetve tágabb értelemben vett műszaki (várépítési, malom- és vízépítési stb.) szakkifejezések összegyűjtését tűzte ki célul. A nyelvújítás egyik törekvése közismerten az idegen (főleg német) szavak háttérbe szorítása volt, amit többek között tükörfordításokkal és – kisebb, ám mégis számottevő mértékben – tükörjelentésekkel tudott elérni. Talán ennek köszönhető akna szavunk mára már elavult ’robbantójárat’ jelentése, de mindenképpen tükörjelentésként értékelhetjük a ma általánosan ismert ’robbanószerkezet’ jelentést.

Az ÉKsz. akna1 alatt tárgyalja az ’üreg, vájat’ alapjelentésre épülő jelentéseket, és a szót szláv eredetűnek mondja, akna2 alatt pedig a ’robbanószerkezet’-tel összefüggő jelentéseket adja meg, német mintájú tükörjelenségnek minősítve a címszót. Alapvetően helyes ez az eljárás, hiszen a mai magyar beszélők tudatában nincs összefüggés a két alapjelentés között, vagyis leíró szempontból homonimákként kezelhetjük az említett szavakat. A fenti etimológiai-szótörténeti fejtegetések alapján azonban úgy vélem, az akna1 alatt katonai régi al­jelen­tésként szereplő „Vminek az aláaknázására ásott, fúrt hosszanti üreg” meghatározást át kellene tenni az akna2 alá, mert a szócikkek végén szögletes zárójelben álló eredetbeli utalások így felelnének meg, illetve így jobban megfelelnének a tényleges etimológiai helyzetnek.

 

keringő Finnugor gyökű kering igénk főnevesült folyamatos melléknévi igenevének el­ső adata 1479-ből származik, jelentése ’nagy terem’, s az igének a régiségben gyakran előforduló kereng változatához kapcsolódik. Ugyancsak ebben a változatban terjedt el az ’árkád­soros belső folyosó’ jelentés (1533), amely építészeti szakszóvá is vált: kerengő. A keringő alakváltozatban, ’3/4-es ütemű tánc’ jelentésben ma általánosan ismert szó első adata 1814-ből való. Ez a jelentés a német Walzer ’keringő’ szó jelentésének átvétele, amit a magyar kering és a német walzen ’forogva ide-oda mozog’ ige közös szemantikai jegyei tettek lehetővé. A német alapú tükörjelentés szóhasadást is okozott a kerengő ~ keringő változatok között, hiszen építészeti jelentésben csak az elsőt, ’tánc’ jelentésben viszont csak a másodikat használjuk.

A 18. század második felében német területen divatba jött táncfajtát a magyarban a keringő előtt a németből átvett valcer jelölte (1793). Ám viszonylag hamar magyar köntösbe öltöztették az „idegen” jelentést, ennek következtében általánosan elterjedt a keringő, a valcer pedig mára erősen periferikus szókészleti elemmé vált, de teljesen kihalni talán csak akkor fog, ha maga a tánc is eltűnik a tánckultúrából.

 

őrnagy 1275 szn., 1327 kn; összetett szó az őr ’kémlelő, felügyelő’ és a nagy ’vezető személyiség’ főnevekből. A 13–14. századi adatok a középkori magyar határvédelem szakkifejezéseként ’az őrszolgálat parancsnoka’ jelentést tartalmazzák, ami azonban idővel kiszorult a használatból. A mai ’főtiszti rang, illetve ilyen rangú személy’ jelentés 1809-ben jelenik meg a magyar írásbeliségben, Kazinczy egyik levelében (TESz.). Mint látható, a régi nyelvből „fel­támasztott” alakhoz új jelentés társult, mégpedig nagy valószínűséggel két idegen szó közvetett hatására.

A magyarban az őrnagy előtt  ’a századosnál eggyel magasabb rang’ kifejezésére más szavak szolgáltak. 1703-ból ismerjük a főstrázsamester összetételt (TESz.), amely a régi német Oberstwachtmeister ’ua.’ rangjelölés alapján létrejött tükörfordítás: a német Oberst- magyar megfelelője a fő-, a mára elavult Wachtmeister ’őrmester’-é pedig az ennek a német összetételnek az alapján keletkezett strázsamester ’ua.’ tükörfordítás (1695). (Ez utóbbi magyar szó előtagja, a strázsa ’őr; őrség’ szláv jövevényszó, első biztos adata 1535 körüli időből való.) A német Oberstwachtmeister azonban elszakadt az összetétel jelölte eredeti konkrét jelentéstől, és nem az őrséggel összefüggő tisztségre vonatkozik, hanem a katonai ranglétra egyik fokozatára – ennek következtében természetesen a magyar tükörszónak sincs már kapcsolata az őrséggel. Az ’őrnagy’ jelentésű régi német összetételt a 17. század elejétől fokozatosan kiszorította a használatból az 16. század második felétől elterjedő és ma az említett rang megnevezésére egyedüliként szolgáló Major (l. még alább is), az Oberst­wachtmeister a 19. században még udvariassági formulaként élt, de azután teljesen elavult.

Magyar írásos adatként 1749-ben jelenik meg az ’őrnagy’ jelentésű major. Ez a fent is említett német Major ’ua.’ közvetítésével a magyarba került francia major ’ua.’ átvétele. A francia szó végső soron a latin maior ’nagyobb’-ra, a latin magnus ’nagy’ középfokára megy vissza.

A magyar őrnagy szóalaknak a 19. század elején történt felelevenítését bizonyára ez a nyelvi tény is motiválhatta, de a főstrázsamester-rel és a major-ral szembeni felülkereke­désé­nek más okai is lehetnek. Egyebek mellett számolhatunk a hadnagy ’a századosnál kettővel alacsonyabb rang’ (1753) analógiás hatásával (az összetétel első írásos adata 1231/1550-ből való, akkori jelentése ’(katonai) parancsnok’), valamint az 1330 óta adatolható, német eredetű major ’határban levő gazdaság’ szóval fennálló homonimia megszüntetésére való törekvéssel is. Az őrnagy megerősödéséhez vezethetett az a tény is, hogy a főstrázsamester-rel szemben ez lényegesen rövidebb és „harmonikusabb” szó (nincsenek benne többszörös mássalhangzó-torlódások), másrészt az őrnagy sokkal inkább magyar szónak hatott, mint az idegenségét meghonosodva is őrző (fő)strázsa(mester) vagy a Kazinczy és köre számára egyértelműen idegen eredetű major.

Az EWUng. az őr- alatt tárgyalja az őrnagy szót, s 2. jelentését a fent is emlegetett né­met Oberstwachtmeister ’őrnagy’ szó alapján közvetlenül keletkezett tükörjelentésnek tartja. A német szó története ezt kevéssé támasztja alá, bár Kazinczy németes műveltségének ismeretében ezt a közvetlen hatást sem lehet teljesen kizárni. Úgy gondolom azonban, hogy a magyar szavak története a fent vázolt áttételes „tükrözéseket” valószínűsíti.

 

Irodalom

EWUng. = Benkő Loránd (főszerk.): Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen 1–2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993–1995. – 3. Register. 1997.

Gerstner: NytudÉrt. = Gerstner Károly: A német vonatkozású elemek legújabb etimológiai szótárainkban. Nyelvtudományi Értekezések 145. szám. Akadémiai Kiadó, Budapest,      1998.

Grimm = Grimm, Jakob–Grimm, Wilhelm: Deutsches Wörterbuch. Fortgesetzt von M. Heyne, ... der Arbeitsstelle des Deutschen Wörterbuches zu Berlin. I–XVI. Leipzig, 1854–1954.

SzlavSz. = Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár 1–3. Fórum, Újvidék, 1967–1978.

TESz. = Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967–1976. – 4. Mutató. 1984.

 

2001. Adalékok a családnevek és keresztnevek összefüggéséhez kisebbségi környezetben. In: Névtani Értesítő 23: 30–37.

1. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének keretében működő névtani program egyik tanegységének címe: A kisebbségi névadás. Ezen a nyelvi–etnikai kisebbségi helyzetben levő csoportok névadási–névhasználati sajátosságait kell érteni. A tanegységhez kapcsolódó szemináriumokon mind a hely-, mind a személynevekkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztunk. Az utóbbi névcsoportra vonatkozó szakirodalomban nem túl magas az olyan írások száma, amelyek az említés szintjén túl a nyelvi–etnikai kisebbségi helyzetből kiindulva vizsgálódnának (l. pl. Kázmér 1981, Mollay 1938 stb.): leginkább még talán a családnév-változtatás (magyarosítás) az a kérdéskör, amellyel kapcsolatban erre történő utalásokkal találkozhatunk (l. pl. Benkő 1947, Forgács 1987, Hajdú 1994, Karacs 1987, Tóth 1995 stb.).

A személynevek használatának tárgyalása során merült fel bennem az a gondolat, hogy egy magyarországi német közegbe tartozó család két és fél évszázados névhasználati szokásaiból (illetve ezeket egy egész közösségre, egy falura kivetítve) milyen következtetések vonhatók le. A vizsgálat anyagának gerincét a leány­vári egyik Gerstner családra vonatkozó adatok alkotják, de a forrásokban található különféle közléseket és más családokra is jellemző jelenségeket is figyelembe vettem.

          Adataim forrásai azok a 19. századi (illetve a 19. században elkezdett) egyházi anya­könyvek, amelyek a leányvári Árpád-házi Szent Erzsébet római katolikus plébánián találhatók. Ezen a helyen is köszönöm dr. Németh János piliscsévi és leányvári plébánosnak és Szehr Margitnak, a leányvári plébánia gondnokának, hogy lehetővé tették számomra az anyakönyvek tanulmányozását. Gyűjtőmunkám során három anyakönyvi kötetet néztem át, melyek közül az első kötet valójában három különálló részből áll. Az önálló leányvári anyakönyvezés hivatalosan 1804-ben indult (vö. pl.: Matricula Defunctorum ... Ao 1804o inchoata), de az első, legkorábbi bejegyzés 1803. december 6-án történt a halottak anyakönyvébe: 14 napos korában ekkor halt meg „Michael filius Stephani Herhager incolae Leányvár[ensis]”. A kereszteltek anyakönyvébe is már 1803. december 19-én megtörtént az első bejegyzés, a házasultak anyakönyvének első tétele azonban már valóban 1804. január 19-én kelt. Ez a három rész 1871 végéig tartalmaz bejegyzéseket, a II. kötet 1872-től 1881-ig, a III. pedig 1882-től 1901-ig. Ez utóbbi kötetek már egyben tartalmazzák a kereszteltek, házasultak és halottak anyakönyvét is.

2. A mai Komárom-Esztergom megye keleti határán, az egykori Esztergom vármegye területén fekvő Leányvár község rövid településtörténeti áttekintését azzal kezdhetjük, hogy a falu az Árpád-korban már biztosan létezett, bár más volt a neve: 1270-ben Wolmoth néven szerepel, majd az 1570-es török adóösszeírás Valmód néven említi a lakatlanná vált helyet (vö. FNEsz4). Bél Mátyás 1730 körül azt írja, hogy „Leányvár a budai apácák birtoka, akiktől nevét is kapta. Azelőtt ugyanis Ulmodvárnak nevezték” (BélEszt. 40; kiemelés tőlem – GK).

          A török időkben lakatlanná vált falut az 1740-es években bajor-osztrák nyelvjárásterületről érkezett németekkel telepítették újra (vö. Borovszky 1896. 20, Ortutay 1976. 44). 1755-ben lett az első leányvári lakos a szomszéd falu, Csolnok anyakönyvébe bejegyezve, ugyanis Leányvár ekkor még csak leányegyház volt – mint fent utaltam rá, az önálló egyházközség 1804-től működik. Szinte biztosra vehető, hogy a falu lakossága az újratelepüléskor teljesen német volt, hiszen az 1773-as összeírás szerint a faluban elsődlegesen használt nyelv a német (Hnt. 1773. 210).

          Bár köztudott, hogy akár a család, akár a keresztnevek nyelvi eredete és a nevet viselő személy nyelvi–etnikai–kulturális önazonossága között nem feltétlenül áll fenn szoros kapcsolat, a 18–19. századi Leányvár lakosainak esetében a családnév nyelvi eredete igen nagy valószínűséggel utal az etnikai hovatartozásra is. Így a következő német családneveket nyilvánvalóan német identitású személyek viselték (a neveket a 20. századra rögzült alakjukban közlöm; a Leányváron még ma is létező neveket félkövéren adom meg): Bartl, Engler, Gerstner, Gromann, Grósz, Göltz, Hohl, Jillich, Klotz, Kreitner, Peter, Pfau, Schiller, Schiszler, Stadtmüller, Theisz, Tisch stb.

          Az anyakönyvekben, különösen a halotti anyakönyvben, a korai időkben csak szórványosan és később (még a 20. század első felében sem túl gyakran) előforduló nem német nevek is az adott családnév eredetének megfelelő származásra utal(hat)nak. Így például az ötnapos korában 1804. december 19-én meghalt „Carolus filius Nagy militis Inclytae Legi­onis Eszterhazianae” bejegyzés nyilvánvalóan magyarokra utal, akik nem is voltak leányvári lakosok, hiszen a gyermek „in itinere mortuus”, azaz útközben érte a halál. Ugyancsak magyar nemzetiségű lehetett a 64 éves korában 1849. március 29-én elhunyt „Balog Pál Leányvári Pásztor”, miként az 1856. február 11-én félévesen meghalt „Farkas Antonius pastori filius”. („Mikroszociológiai” szempontból érdekes vonásnak látszik, hogy Leányváron a pásztorok szinte sosem viseltek német családnevet.)

          Szláv eredetű nevek is felbukkannak a leányvári anyakönyvekben, s a velük jelölt sze­mélyek is bizonyára szlovákok, esetleg csehek lehettek, hiszen Leányvár szomszédságában több olyan település is található (pl. Dág, Kesztölc, Piliscsév), ahol szlovákok alkották, illetve alkotják még ma is a többséget. Így tehát az 1866 januárjában 54 éves korában elhunyt „Josephus Babik ... pastor Bovum” szlovák lehetett, s ugyancsak ilyen nemzetiségű lehetett a 33 évesen, 1826. október 30-án meghalt „Michael Vitek Pastor Vaccarum” is – Kesztölcön ma is élnek ilyen nevűek.

          Bizonyos esetekben a születési (származási) helyre utaló bejegyzés erősítheti azt, hogy a szláv családnév szláv etnikumra utal: például 1832. január 8-án hunyt el a 45 éves „Josephus Petrick Asciacius [’ács; famunkás’] Origine Bohaemus Domicílio Leányvariensi” (megjegy­zendő, hogy Petrik nevű családok ma is élnek Kesztölcön). Szintén cseh lehetett a 67 évesen 1856. augusztus 22-én elhunyt „Zsamberszky Mathias, Sartor [’foltozószabó’] ex Bohemia”.

          A 19. század végén és a 20. században a családnév nyelvi eredete már nem mindig utal viselőjének származására. Két példát említek az anyakönyvekből. Kérdéses lehet, hogy az 1886. február 3-án 24 évesen meghalt „Ciaszni Mária Josefa Roch Vilmos testgyakorló neje”, akinek szülőhelye „Prerau Morvaországban”, milyen nemzetiségűnek (csehnek, morvának, németnek, esetleg lengyelnek?) vallotta volna magát. 1901-ben a Trencsénből származó Sev­csik Géza állomási felvigyázó és a győri születésű Szánkovics Margit gyermekét keresztelték: mindkét családnév „szlávos”, sőt az apa származási helye is szlovák nemzetiséget sejtet, de vajon milyen lehetett a személyek nemzeti identitása?

          Leányvár településtörténetéhez visszatérve mindenképpen meg kell említeni azt, amit a családnevek is sugallnak, tudniillik hogy a falu lakossága szinte teljes mértékben német anyanyelvű volt a második világháború végéig. 1946. március 24-én azonban az őslakosoknak több mint felét Németországba telepítették, megüresedett portájukat az Alföldről érkezett magyarok foglalták el. Ezzel egyrészt megszűnt a falu nyelvi–kommunikációs homogenitása, másrészt a családnevek között is megjelentek azok a nevek, amelyek jellegzetesen a magyar etnikai identitásúakat jelölték, illetve jelölik ma is: Balogh, Bányai, Bús, Kerekes, Kiss, Kristóf, Madar, Molnár, Nagy, Vadász stb.

3. Miként a bevezetőben említettem, az anyakönyvek névanyagának tanulmányozásá­val arra a kérdésre kerestem választ, hogy a leányvári német családnevek és a hozzájuk társított keresztnevek között kimutatható-e valamilyen összefüggés, illetve a 19. század elejétől a 20. század végéig milyen változások figyelhetők meg. Megválaszolandó kérdésként merült föl az is, hogy egy nyelvi–etnikai szempontból hosszú ideig homogén közösség nyelvhasználatára milyen mértékben hat a más (magyar, szlovák) nyelvű szűkebb, illetve tágabb földrajzi kör­nyék névhasználata.

          Mielőtt a nevek vizsgálatára rátérnék, feltétlenül szólni kell az anyakönyvek vezetésének a nyelvéről. Magától értődik, hogy az 1804-ben indult anyakönyvek rubrikáinak megnevezése és a különféle bejegyzések latin nyelvűek. Lássunk erre egy korai példát!

 

 

 

Annus

Mensis

dies

Nomina Copulatorum

Testes

minister

Sacramenti

1804.

Januarius

19.

Honestus Juvenis Mathias Fink Laurentii Fink vietoris Dominalis et incolae Leányvár[ensis] Consortisque Suae Evae legitimus filius annorum 22.

 

Cum honesta Virgine Barbara Geltzin defuncti Thomae Geltz incolae Leányv[árensis] et Barbara Cons[ortisque] Suae leg[itima] filia annorum 19.

Mathias Kromann

 

 

 

Paulus Putz

Franciscus Jungbauer Parochus

 

          1843 tavaszán azonban az anyakönyvek vezetésének a nyelve a magyar lett. Az előre megvonalazott néhány lap rubrikáinak megnevezése latin, majd a megfelelő magyar szavak lépnek a helyükre, s a bejegyzések is (általában) magyar nyelvűek. Lássunk erre is egy korai példát!

 

[Anno Domini] 1843o

[dátum]

[házasulandók]

[illetőség]

[tanúk]

[plébános]

[megjegyzés]

26ik

Septe.

Gerstner Józseph nőtelen

Spoth A:Máriával nőtelen[n]el

R. Kathe.

Leányvári Jobbágy

Schieszler Ferentz

 

Gruber Egyed

Pruschinszky Mihály

Leányvári Plébánus

Dispensatio és Dimissio nélkűl

 

          Az anyakönyvek magyar nyelven történő vezetése 1851. május 13-áig tartott: ekkor újra a latin tért vissza, s ez a helyzet 1881 végéig állt fenn. 1882-től az anyakönyvek egyes fő részeinek címe, a rubrikák megnevezése és a bejegyzések magyar nyelvűek. Látható tehát, hogy a mindenkori politikai helyzetnek megfelelően, az állami és egyházi gyakorlat szabta meg az anyakönyvezés nyelvét, s nem az adott egyházközség híveinek anyanyelve, így német nyelvű bejegyzéseket egyáltalán nem találunk.

          A leányvári német családnevek mellé választott keresztnevek használatát – mint arra már utaltam – felmenőim, illetve gyermekeim, azaz az egyik Gerstner család példáján mutatom be röviden, a rendelkezésemre álló összesen nyolc generáció névanyagának segítségével. Tudni kell azonban, hogy nem szorosabb értelemben vett genealógiai vizsgálatot végeztem (ilyenre az újabbak közül l. pl. Herényi 1982 és 1990), ami már csak azért sem volt lehetséges, mert csak a leányvári anyakönyvekből gyűjtöttem, így például a faluból elköltözöttek sorsára ezek a források – ritka kivételtől eltekintve – nem utalnak (ez magyarázza az alábbiakban néhányszor elmaradt és kérdőjellel helyettesített évszámokat). A források idézett adatait betűhű módon közlöm, csupán a hosszú -eket helyettesítem a mai s-sel, és a rövidítéseket szögletes zárójelben feloldom. Mivel többször is jelentősége van annak, hogy melyik fajta anyakönyvből vettem az adatokat, rövidítve utalok erre: h = halotti, hg = házassági, k = keresztelési.

          1. generáció: Jacobus (h, ?1762–1805) – ugyancsak ide tartozik Mathias G. (h, ?1750–1811) és Laurentius G. (h, 1765–1805), de megfelelő fogódzók híján, egyelőre nem sikerült megállapítanom, hogy testvérekről van-e szó, vagy pedig csak távolabbi rokoni kapcsolatban álltak-e. [Felesége: Theresia (h, ?1765–1816) – a leánykori családnév nincs megadva.]

          2. generáció: Jacobus (h, 1787 (?1783)–1839) – biztosan a testvére volt Joan[n]es (h, ?1781–1830), hiszen náluk a házassági anyakönyvnek a szülőkre vonatkozó bejegyzése ezt egyértelművé teszi. Ez utóbbiak azonban 1812 és 1856 között hiányoznak, így más támpontok hiányában csak valószínűsíteni lehet a további testvéreket: Mathias (hg, ?1794–?), Ferentz (h, ?1796–1850), Anna Maria (hg, ?1802–?). [Felesége: Theresia Leyky (hg, 1783–1855).]

          3. generáció: Józseph (hg, 1821–?) – testvérei: Anna Maria (h, 1814–1819), Josephus (h, 1819–1820), Jacobus (h, 1824–1828), An[n]a (h, 1828–1829). [Felesége: Spoth A:Mária (hg, 1822–1883), majd Aubéli Anna (hg, 1830–?).]

          4. generáció: Joannes (hg, 1844–1921) – testvérei: Anna Maria (hg, 1848–?), Josephus (hg, 1850–1904), Jacobus (h, 1852–1865), Teréz (h, 1855–1893), Catherina (hg, 1858–1937), Erzsébet (hg, 1860–1940), Andreas (h, 1863, négynapos korában hunyt el), Anna (h, 1864–1868). [Felesége: Kniepeißer Anna (hg, 1841–1927).]

          5. generáció: Josephus [feltűnő és kivételes a latin névforma, hiszen 1882-től már magyarul vezették az anyakönyveket!] (k, 1885–1948) – testvérei: János (hg, 1867–1938), Laurentius (h, 1870, 18 napos korában halt meg), Anna (h, 1871, öthónapos korában halt meg), Elisabetha (h, 1875–1877), Maria (k, 1878–1962). [Felesége: Stadtmüller Erzsébet (k, 1890–1973).]

          6. generáció: Károly (1925–1999) – testvérei: Erzsébet (1909–1918), Magdolna (1911–1998), Benedek (1913–1998), Mária (1915–), József (1916–1980), Mátyás (1919–?, eltűnt a II. világháborúban), György és János ikerpár (1921), Bálint (1922–1941), János (1927–1928), György (1929), János (1931–2001). [Felesége: Péter Mária (1927–).]

          7. generáció: Károly (1952–) – testvérem: Ferenc (1954–). [Feleségem: Morvai Ibolya (1953–).] – A Gerstner családnév mellett használt keresztnevek bemutatására felsorolom azoknak az (1939 és 1957 között született) unokatestvéreimnek a nevét, akiket én is ismertem, illetve ismerek, és gyermekeik vannak: (Herhoffer) Gizella; (Pregitzer) Hermina, Erzsébet, Mátyás; (G.) Mátyás, János, Mária; (G.) Bálint, Lőrinc; (G.) Erzsébet, Gizella.

          8. generáció: Péter Pál (1979–) és Ágnes (1977–), gyermekeim. Ebben a korosztályban (1968 és 1982 között születettekről van szó) a keresztnévadás a következőképpen alakult: G. Mátyás + Nebehaj Rozália (Kesztölc) ® Zsuzsanna, Norbert; G. János + Klotz Teréz ® Andrea; G. Mária + Pfluger Antal (Dorog) ® Gábor; G. Bálint + Kocsis Borbála (Esztergom) ® Árpád, Boglárka; G. Lőrinc + Albert Julianna (Tát) ® Mónika, Melinda; G. Ferenc + Morvai Gyöngyi ® Lívia, Tamás, Zoltán, Gábor; G. Erzsébet + Weiszenburger János ® Krisztina, Csaba; G. Gizella + Koller István (Csolnok) ® Judit, Erika.

4. Ha megnézzük a Gerstner család két és fél évszázados leányvári története során használt, illetve a cikkben másutt említett keresztneveket, láthatjuk, hogy az írásbeliségben a német családnevek mellett a keresztnevek soha nem szerepeltek német formában – még a teljes nyelvi homogenitás idején sem. Ezeket a mindenkori hivatalos nyelvnek, illetve egyházi gyakorlatnak megfelelően vagy latinul, vagy magyarul írták; az 1843 és 1851 közötti „első magyar korszakban” a következő névformákkal is találkozhatunk: Borbálya, Istvány, Örzse, Örzsébet, Trési.

          Azonban az a tény, hogy a hivatalos írásbeliségben nem fordulnak elő a német kereszt­névalakok, nem jelenti azt, hogy ezek a szóbeliségből is hiányoznának. Saját tapasztalatom, hogy az 5. és 6. generáció tagjai (nemcsak a vizsgált családban, hanem a faluban általánosan az egész német anyanyelvi közösségben) a keresztneveket németül, illetve a helyi német nyelvjáráshoz igazítva használják, és többnyire nem a teljes „kodifikált” alakot, hanem a becenévi formát (a neveket a magyar egyezményes hangjelölés szerint adom meg; a német szóbeli nevekben szereplő a betűk hangértéke az illabiális a-nak felel meg). Pl.: Johann (n. Johann ~ m. János), Jokl (n. Jakob ~ m. Jakab), Mocl ~ Moci (n. Matthias ~ m. Mátyás), Lenc (n. Lorenz ~ m. Lőrinc), Franc ~ Francl ~ Franci (n. Franz ~ m. Ferenc), Jausi [< m. Józsi!] (n. Joseph ~ m. József), Anton ~ Tauni (n. Anton ~ m. Antal), Faldin (n. Valentin ~ m. Bálint), Juari [< m. Gyuri!] (n. Georg ~ m. György), Léni (n. Magdalena ~ m. Magdolna), Mári ~ Mídi ~ Miecl (n. Maria ~ m. Mária), Vávi (n. Barbara ~ m. Borbála), Részi (n. Theresia ~ m. Teréz), Líszi (n. Elisabeth ~ m. Erzsébet), Khati (n. Katharina ~ m. Katalin) stb. Talán nem merész állítás, hogy ez a korábbi időkben is így volt.

          Ha az első hét generáció keresztneveit megvizsgáljuk, két dolog tűnhet fel. Az egyik az, hogy az egyes korosztályokban nagyrészt ugyanazok a nevek használatosak, vagyis elég erős a névhagyományozás szokása: ritka névként csak a Benedek, Károly, Gizella és Hermina fordul elő (más családoknál még: Adamus ~ Ádám, Gyula, Vilmos, Margaretha ~ Margit). A másik: a keresztnévállomány szinte teljes mértékben „semleges nevekből” áll. Ezen azt értem, hogy a keresztnévválasztást alapvetően nem a közösség nyelvi–etnikai hovatartozása határozza meg, hanem – a névanyag összetétele alapján úgy tűnik – vallási tényezők (és a már említett névhagyományozás). Vagyis a németek a német családnevek mellé nem olyan keresztneveket választottak, amelyekre azt mondhatnánk, hogy „jellegzetes” német nevek: az anyakönyvekben is csak igen szórványosan fordul elő például a Godefridus (n. Gottfried), Kilia­nus, Ferdinandus és egy-két másik, ezek is jobbára a korai évtizedekben. A keresztnevek állománya igen nagy számban olyan elemekből áll, amelyek a római katolikus vallásúak körében általában közkedveltek, s így számos nép keresztnevei között – a megfelelő nyelvi formában – gyakran előfordulnak. Ennélfogva az egész Leányváron gyakori és hosszú ideig latinul írt keresztnevek ugyanolyan jól illettek a német családnevekhez (s ez természetesen még inkább így lett volna, ha németül írták volna őket), mint amilyen jól illettek a kezdetben gyéren, később gyakrabban előforduló nem német családnevekhez is: (latin–német–magyar sorrendben) pl. Andreas ~ Andreas ~ András, Antonius ~ Anton ~ Antal, Franciscus ~ Franz ~ Ferenc, Jacobus ~ Jakob ~ Jakab, Joannes ~ Johannes ~ János, Josephus ~ Joseph ~ József, Laurentius ~ Lorenz ~ Lőrinc, Mathias ~ Matthias ~ Mátyás, stb., illetve Anna (mindhárom nyelven), Barbara ~ Barbara ~ Borbála, Catharina ~ Katharina ~ Katalin, Magdalena ~ Magdalena ~ Magdolna, Maria ~ Maria ~ Mária, Rosalia ~ Rosalia ~ Rozália, Theresia ~ Theresia ~ Terézia, valamint Elisabetha ~ Elisabeth ~ Erzsébet: ez utóbbi népszerűségét az magyarázza, hogy a templom védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet. A keresztnévhasználat leányvári formáit jól igazolják azok a statisztikák, amelyek többek között a 18. és 19. századi állapotot tükrözik; vö. Kálmán 1973. 43–58.

          Mindenképpen említésre méltó az a jelentős változás, amely a 7. és 8. generáció keresztneveinél tapasztalható. A 7. korosztálynál a keresztnévadást még alapvetően a korábbi évtizedek gyakorlata határozta meg. Közben azonban megszűnt a település nyelvi–etnikai homogenitása, ami a keresztnevek használatában úgy nyilvánult meg, hogy a 6. generációba tartozók keresztneve német formában, ám ugyanaz a keresztnév a 7. generációba tartozóknál magyar formában fordul elő – a német szóbeliségben is! Ilyen módon a következő kettősségek figyelhetők meg (gyakran még ma is): n. Francl ~ m. Feri, n. Johann ~ m. Jani, n. Khoal m. Karcsi, n. Mocl ~ m. Matyi, n. Líszi ~ m. Erzsi, n. Léni ~ m. Magdi, n. Részi ~ m. Teri stb.

A második világháború után általában is megváltoztak a társadalmi–kulturális viszo­nyok, s a keresztnevek kiválasztásában más szempontok érvényesülnek: egyrészt a házastárs etnikai önazonossága játszik fontos szerepet, másrészt lényegesen megerősödik az általánosabb névdivat. Így jelennek meg a német nevek mellett a jellegzetesen magyar keresztnevek (Árpád, Boglárka, Csaba, Zoltán stb.), illetve a divatossá vált nevek (Ágnes, Andrea, Gábor, Krisztina, Melinda, Mónika, Péter, Tamás, Zsuzsanna stb.) – a két szempont természetesen egybe is eshet. Ez utóbbi nevek gyakorisági statisztikáihoz vö. Ladó–Bíró 1998. 18–19.

5. Összefoglalásként a következőket mondhatom: a leányvári anyakönyvi anyag „szűkített” vizsgálata alapján megállapítható, hogy a családnevek és keresztnevek viszonyát nem első­sorban a családnevek nyelvi–etnikai eredete szabja meg, hanem olyan nyelven kívüli tényezők, amelyek a szűkebb (esetleg kisebbségi) vagy tágabb (esetleg többségi) társadalmat, illetve ennek változásait jellemzik.

          A családnevek és keresztnevek kisebbségi viszonyok közötti összefüggéséhez újabb adalékokkal szolgálhat a leányvári források mélyreható vizsgálata és más (egykor) német, illetve szlovák nyelvű falvak névanyagának tanulmányozása.

 

Irodalom

 

BélEszt. = Bél Mátyás Esztergom vármegyéről írt kiadatlan művének szemelvényes magyar fordítása. Tatabánya 1957.

Benkő 1947 = Benkő Loránd: A családnév-változtatás kérdései I–II. In: Magyarosan 17: 40–45, 65–71. ( III. rész. In: Magyarosan 18: 1–6. 1949.)

Borovszky 1896 = Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Esztergom vár­megye. Budapest.

FNESz4 = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik kiadás. Budapest 1988.

Forgács 1987 = Forgács Krisztina: Zsidó névmagyarosítás a XX. század 30-as éveiben. In: Névtani Értesítő 12: 149–161.

Hajdú 1994 = Hajdú Mihály: A családnév-változtatások szociológiai hátteréhez. In: Névtani Értesítő 16: 5–12.

Herényi 1982 = Herényi István: Alsóőr genealógiája. Magyar Névtani Dolgozatok 24. Buda­pest.

Herényi 1990 = Herényi István: Az alsóőri nemesi közbirtokosság genealógiája (1867). Ma­gyar Névtani Dolgozatok 94. Budapest.

Hnt 1773 = Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Budapest 1920.

Kálmán 1973 = Kálmán Béla: A nevek világa. III. kiadás. Budapest.

Karacs 1987 = Karacs Zsigmond: Személynevek a földesi zsidók köréből. In: Névtani Értesítő 12: 162–182.

Kázmér 1981 = Kázmér Miklós: A párhuzamos személynévadás. In: Név és társadalom. A III. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai (Veszprém, 1980. szeptember 22–24.). Szerk.: Hajdú Mihály–Rácz Endre. MNYTK. 160. 181–183. Budapest.

Ladó–Bíró 1999 = Ladó János–Bíró Ágnes: Magyar utónévkönyv. Budapest.

Mollay 1938 = Mollay Károly: Középkori soproni családnevek. Budapest.

Ortutay 1976 = Ortutay András: Esztergom és környékének újjátelepítése a XVII–XVIII. szá­zadban. In: Új Forrás 1976/3: 39–46.

Tóth 1995 = Tóth László: Barangolások a névmagyarosítás területén. In: Névtani Értesítő 17: 69–77.

 

 

2002b. Über die etymologisch-lexikographischen Prinzipien und Methoden des Etymologischen Wörterbuches des Ungarischen. In: Braasch, Anna and Povlsen, Claus (Eds.): Proceedings of the Tenth EURALEX Congress, EURALEX 2002. Copenhagen, Denmark, August 13–17, 2002. Center for Sprogteknologi, CST. Volume II, 569–579.

Über die etymologisch-lexikographischen

Prinzipien und Methoden

des Etymologischen Wörterbuches des Ungarischen

 

Károly Gerstner

Institut für Sprachwissenschaft

der Ungarischen Akademie der Wissenschaften

Benczúr utca 33.

H–1063 Budapest

Ungarn

gerstner@nytud.hu

 

Abstract

 

Etymological studies or the research of word origins is one of the most fruitful branch of Hungarian Linguistics, which has several reasons. The fact that the Hungarian wordstock is various and colourful (such as the history and cultural development of Hungarian people) is one of the most significant reasons.

The etymological researches of the Hungarian wordstock resulted in numerous dictionaries. Two of these works are worth mentioning on international linguistic forums. In my lecture I will introduce A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára (Historical-Etymological Dictionary of Hungarian Language) (Vol. 1–3, 1967–1976), in addition I will discuss those more or less specific principles and methods of etymology, lexicography that are character­istic features of the new Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (Vol. 1–2, 1993–1995) by reason of some dictionary articles.

 

Allgemeines

 

Es ist wahrscheinlich bekannt, dass die ungarische Sprache, die zur uralisch–finnisch-ugrischen Sprach­familie gehört, eine der ältesten selbstständigen Sprachen Europas ist. Die seit ungefähr dreitausend Jahren ein eigenes Sonderdasein führende Sprache kam während ihrer Geschichte mit zahl­reichen Kulturen und Sprachen in Berührung. Daraus folgt, dass der ungarische Wort­schatz auch etymologisch gesehen sehr mannigfaltig ist: Der finnisch-ugrische Grundwort­schatz wurde neben den eigenen Innovationen mit vielen Wörtern u. a. aus iranischen, türki­schen, slawischen Sprachen, aus dem Lateinischen, Deutschen und anderen Sprachen ergänzt.

Diese etymologische Vielfalt und die Tatsache, dass das Ungarische eine schriftlich gut dokumentierte Sprache ist (da sie über Sprachdenkmäler aus den letzten tausend Jahren ver­fügt), führten dazu, dass in Ungarn und auch im Ausland seit Mitte des 19. Jahrhunderts ein reiches etymologisches Schrifttum über den ungarischen Wortschatz entstand. Hier möchte ich bloß kurz über den unmittelbaren Vorgänger des Etymologischen Wörterbuches des Ungari­schen (im weiteren: EWUng) sprechen.

Das hinsichtlich sowohl des Umfangs als auch der Methoden epochale, erste vollständige ungarische etymologische Wörterbuch ist das A magyar nyelv történeti-eti­mo­lógiai szótára [Historisch-etymologisches Wörterbuch der ungarischen Sprache; im Unga­ri­schen als TESz abgekürzt]: Das von Loránd Benkő herausgegebene Handbuch ist in drei dicken Bänden, insgesamt auf 3500 Druckseiten zwischen 1967 und 1976 erschienen und ent­hält 10714 Wortartikel, die aus eingehender worthistorischer Dokumentation, etymologischen Erklärungen und bibliographischen Hinweisen bestehen. Ohne Übertreibung kann festgestellt werden, dass diese große lexikographische Zusammenfassung der Herkunft und Geschichte des ungarischen Wortschatzes zu den besten etymologischen Wörterbüchern Euro­pas gehört. Die Fachleute im Ausland haben in den zahlreichen Besprechungen das Werk im all­gemeinen sehr hoch eingeschätzt, doch wurde seine international beschränkte Benutzbarkeit be­män­gelt, da das Wörterbuch (nur) in ungarischer Sprache erschienen ist.

Dieser Umstand und die seit der Veröffentlichung des ersten Bandes des TESz erzielten neuen Ergebnisse auf dem Gebiet der Etymologie und der Wortgeschichte führten zur Erarbei­tung eines neuen etymologischen Wörterbuches des Ungarischen, und zwar in deutscher Spra­che, die in der europäischen etymologischen Literatur – außer den Publika­tionen in den Natio­nal­sprachen – die größten Traditionen besitzt.

Das neue Etymologische Wörterbuch des Ungarischen (Her­ausgeber: Loránd Benkő. Lfg. 1–3 = Bd 1, 1993; Lfg. 4–6 = Bd. 2, 1995. Insgesamt 1683 S.) ist keine einfache Über­setzung des TESz, sondern ein selbstständiges, neues Werk, das aber natürlich viele Ähnlich­keiten mit seinem Vorgänger aufweist: Die etymologisch-lexikographischen Grund­prinzipien und der Aufbau der Wörterbuchartikel sind im Grunde gleich, und auch ein großer Teil des ungarischen wort­historischen und des fremdsprachigen Belegmaterials des EWUng deckt sich mit dem des TESz. Im Vergleich zu diesem letzteren Werk gibt es aber im EWUng zahlreiche neue oder wesentlich geänderte Herleitungen, und das worthistorische Material ist konsequenter dar­gestellt.

 

Makrostruktur

 

Das EWUng enthält 9855 Wortartikel, aber die Zahl der bearbeiteten Wörter ist – wie in den etymologischen Wörterbüchern im allgemeinen – viel größer: Die mit den Leitstich­wörtern etymologisch enger zusammenhängenden Lexeme sind als Nebenstichwörter ein­geordnet (4197), und auch die wichtigsten Ableitungen (7300) und lexikalisierten Deklina­ti­ons­formen (364) der Stichwörter wurden in den worthistorischen Teil aufgenommen. So beträgt die Zahl der an hervorgehobener Stelle angeführten Wörter 21706, und wenn man auch die lexi­ka­lischen Einheiten hinzuzählt, die im 2. Hauptteil, den etymologischen Erörterungen, angegeben sind, beläuft sich die Zahl der im EWUng befindlichen ungarischen Wörter gewiss mindestens auf das Doppelte.

Eines der größten Probleme beim Zusammenstellen eines Wörterbuches ist die Frage, welches Wortmaterial bearbeitet werden soll. Neben dem wohl immer beschränkten Raum können auch lexikologische Argumente bestimmen, welche Elemente des Wortschatzes dem gesetzten Ziel entsprechend im gegebenen Wörterbuch dargestellt werden können. Die etymologischen Wörterbücher müssen u. a. die Entstehungsweise derjenigen Wörter erklären, die in der jeweiligen Synchronie morphologisch und/oder semantisch undurchsichtig sind. Wohl bedarf ung. sós ‘salzig’ keiner Erklärung, da sowohl der Stamm ‘Salz’ als auch das Ableitungssuffix für Adjektive -s aktive Elemente des gegenwärtigen ungarischen Lexikons bzw. Morphembestandes sind. Demgegenüber ist ung. édes ‘süß’, das dasselbe aktive Suffix enthält, bereits ein etymologisches Problem, da der Stamm dieses Lexems in dieser Form heute nicht mehr existiert. Ebenfalls um eine etymologische Frage handelt es sich bei ung. széles ‘breit’, obwohl nicht nur das Suffix dieses Derivats aktiv ist, sondern auch der Stamm

szél ‘Kante, Rand’ – aber man kann aus diesen Bedeutungen nicht ohne weiteres auf die des Derivats mit -s schließen. Auch zahlreiche Komposita – wie z. B. ung. asztalláb ‘Tischbein’ – sind etymologisch gesehen uninteressante Wörter, da die Kompositionsglieder aktive, selbstständige Lexeme sind, und es sich auch semantisch um das Ergebnis eines klaren morphologischen Prozesses handelt. Auch ung. víz ‘Wasser’ und kereszt ‘Kreuz’ sind selbstständige Lexeme, doch bedarf das aus diesen zusammengesetzte Wort vízkereszt ‘Epiphanienfest, Dreikönigsfest’ einer semantischen (etymologischen) Deutung. In noch höherem Maße trifft dies auf Wörter zu, die offensichtlich Komposita sind, aber eines der Glieder in der gegebenen Synchronie unerfassbar ist, so z. B. bei ung. toportyánféreg ‘Wolf’: Die Bedeutung des Vorderglieds toportyán ist dunkel, die des Zweiten war ursprünglich ‘Ungeziefer’.

Es ist also unbedingt eine Aufgabe der Etymologie, die Herkunft oder Entstehungsweise von Wörtern zu klären, die in der gegebenen Sprache morphologisch oder semantisch völlig oder zum Teil undeutlich sind. Zu solchen (ungarischen) Wörtern gehören u. a. die Stammwörter des uralisch–finnisch-ugrischen Erbgutes (kéz ‘Hand’, ad ‘geben’, három ‘drei’ usw.), des weiteren die nur mit Hilfe der historischen Morphologie analysierbaren Wörter (csillag ‘Stern’, csillog ‘glänzen’, csillámlik ‘schimmern’, csillan ‘aufblinken’, csillár ‘Lüster, Kronleuchter’ usw.) und die lexikalischen Einheiten fremden Ursprungs (búza ‘Weizen’ < Alttürk., kereszt ‘Kreuz’ < Slaw., polgár ‘Bürger’ < Dt., iskola ‘Schule’ < Lat., narancs ‘Orange’ < Ital. usw.).

Ein anderer Gesichtspunkt beim Zusammenstellen eines etymologischen Wörterbuches ist die Frage, in welchem Maße zeitliche und territoriale Aspekte das zu bearbeitende Wortmaterial bestimmen sollen. In dieser Hinsicht gibt es oft deutliche Unterschiede zwischen den verschiedenen etymologischen Wörterbüchern, aber wie viele Nachschlagewerke dieser Art, bearbeitet das EWUng den Grundwortschatz der Literatur- und Umgangssprache, ferner auch diejenigen ausgestorbenen (geréb ‘Dorf­richter’, hamut ‘Kummet’, náva ‘Art Schiff’ usw.) bzw. veralteten oder im Veralten begriffe­nen Wörter (akkord ‘Vereinbarung’, ispán ‘Gutsverwalter’, lat ’Lot als Gewichtsmaß’ usw.), die sprachlich oder kulturhistorisch für wichtig gehalten wurden. Von den Dialektwörtern wur­den bloß diejenigen aufgenommen, die in größeren Gebieten verbreitet sind (fájin ‘fein’, guzsaly ‘Spinnrocken, Kunkel’, kasmatol ‘herumsuchen’ usw.), von den Internationalismen die­jenigen, die sich bereits völlig eingebürgert haben und allgemein gebräuchlich sind (kábel, parlament, rádió, telefon usw.).

Wie schon erwähnt, wurde das zur etymologischen Erörterung ausgewählte Material in 9855 Wortartikeln bearbeitet und die Stichwortansätze sind alphabetisch angeordnet. Zu diesem Verfahren auch in anderen Wörterbüchern kann z. B. das EWD zitiert werden: „[Vom Gesichtspunkt der Benutzer aus] gesehen ist allein zweckmäßig die alphabetische Anordnung des zu erklärenden Wortschatzes. Für alle Wörterbücher jedoch gilt: Das Alphabet ist die unwissenschaftlichste, wohl aber (für den Benutzer, nicht für den Bearbeiter) die praktischste Art der Darstellung. Der alphabetischen Anordnung ist, wenn man eine schnelle Orientierung geben und einen möglichst großen Benutzerkreis ansprechen will, unbedingt der Vorzug zu geben“ [EWD V]. In der Anordnung des Materials müssen aber notwendigerweise auch bestimmte etymologische Aspekte zur Geltung kommen, damit die ganz deutlich miteinander zusammenhängenden Wörter während der Erklärung möglichst beieinander bleiben sollen. Die Wörter dieser Art sind als Nebenstichwörter im Wortartikel des Leitstichwortes zu finden: In diesen Fällen ist die strenge alphabetische Anordnung verständlicherweise nicht immer möglich. Als Nebenstichwörter können Wörter von zweierlei Typen stehen: 1. sowohl das Leit- als auch das Nebenstichwort sind aus demselben, aber heute nicht (mehr) selbstständig existierenden Stamm mit verschiedenen Ableitungssuffixen entstanden, z. B. hajt1 ~ hajol (s. Anhang); 2. etymologisch zusammenhängende, aber auf verschiedene Weise gebildete Wörter fremder Herkunft, die oft auf unterschiedlichem Wege ins Ungarische gelangt sind, z. B. tenor ~ tenorista (s. Anhang).

Die so entstandenen Wortfamilien haben mindestens zwei Glieder, im EWUng gibt es aber auch solche, die außerhalb des Leitstichwortes 7, mit diesem gleichwertige Nebenstichwörter enthalten, z. B.: keserű ‘bitter’ ~ keserít ‘verbittern’ ~ kesereg ‘über etw. klagen’ ~ keserül ‘bitter bereuen’ ~ keseredik ‘verbittert werden’ ~ keserves ‘kläglich’ ~ keserv ‘Betrübnis’ – alle gehen auf eine ugrische Wurzel zurück, deren rekonstruierbare urungarische Form bereits *keser- war, und alle Lexeme sind ziemlich frequentierte Wörter auch der heutigen ungarischen Sprache. Es gibt unterschiedliche Gesichtspunkte, aufgrund deren von den Gliedern der Wortfamilien ein Lexem als Leitstichwort bestimmt werden kann (und das dann alphabetisch angeordnet wird). Einer der Gesichtspunkte kann sein, welches Wort der betroffenen Gruppe in der Literatur- und Umgangssprache am meisten bekannt und gebräuchlich ist – wie es im TESz der Fall ist. Wie aber am Beispiel der oben angeführten Wortfamilie von keserű zu sehen ist, sind vielfach alle Glieder (in irgendwelcher ihrer Bedeutungen) wichtige Wörter, in welchem Fall dieser Gesichtspunkt nicht zur Geltung kommen kann. Dazu kommt noch, dass es im EWUng zahlreiche Wortartikel mit Wortfamilien gibt, deren Glieder Dialektwörter sind oder heute sehr selten oder gar nicht mehr gebraucht werden, z. B.: cserfel ‘schwätzen’ ~ cserfes ‘redselig’ (beide sind Dialektwörter), delikát ‘lecker’ ~ delikátesz ‘Leckerbissen’ (heute bereits kaum geläufig) oder jankó ‘Art (verzierte) Jacke’ ~ janker ‘ds.’ (bereits ausgestorben). In diesen Fällen könnte man auf die „unwissenschaftliche“ Weise das Alphabet gelten lassen, das EWUng folgt aber hier einer Methode, die historisch–etymologisch mehr vertretbar ist: Die Reihenfolge der Nebenstichwörter wird streng chronologisch bestimmt, d. h., das Wort mit einem früheren ersten schriftlichen Beleg geht dem anderen voran.

Das Zusammenstellen von Wortfamilien hat aber auch Grenzen: Es gibt zahlreiche etymologisch verwandte Wörter, die sich im Laufe der Zeit von ihrem Grundwort oder von ihren parallelen Entwicklungsformen so weit entfernten, dass sie für das heutige Sprachempfinden als völlig selbstständige Wörter gelten, die natürlich in „einfachen“ selbstständigen Wortartikeln bearbeitet sind, z. B.: hajcsár ‘Viehtreiber; Antreiber’ und hajdú ‘Heiduck als Waffenknecht (1598 belegt); Schutzmann (1900 belegt)’, erste belegbare Bedeutung ‘Viehhirt; Viehtreiber’, 1514; beide Wörter sind Deri­vate zum Verb hajt2 ‘treiben, zu etw. bewegen’.

 

Mikrostruktur

 

Jeder Wortartikel besteht aus drei Hauptteilen: 1. Wortgeschichte, 2. Etymologie, 3. Bibliographie.

 

Wortgeschichte

 

Um eine gut begründete Etymologie aufstellen zu können, muss man im allgemeinen die schriftlich dokumentierten Angaben der Wörter in Betracht ziehen: das gilt mehr oder weniger für alle Sprachen, aber für das Ungarische in sehr hohem Maße. Diese Sprache existiert seit sehr langer Zeit (ungefähr seit 3000 Jahren) auch räumlich von ihren Verwandten getrennt und ist in eine Region geraten, wo sie von Sprachen ganz anderer Sprachfamilien umgeben ist. So können die schon für ungarisch geltenden Angaben auf die Herkunft, auf den Einbürgerungsprozess, auf andere wichtige sprachlich-etymologische Eigenheiten und auch auf kulturhistorische Momente hinweisen.

Wie schon erwähnt, wurden ins EWUng nicht nur die Wörter der ungarischen Literatur- und Umgangssprache aufgenommen, sondern auch Lexeme mehr spezieller Sprachschichten. Um die Aufmerksamkeit der Wörterbuchbenutzer auf diese Arten Wörter zu richten, wurden diese Leit- und Nebenstichwörter mit einem nachgesetzten Zeichen versehen: ´ = Dialektwort (s. Anhang sajtár1, ferner z. B. erge ‘Bach; Graben’), D = veraltetes Wort, d. h., seit dem Anfang des 19. Jahrhunderts in abnehmendem Maße belegt (garnizon ‘Standort einer Truppe; die Truppe selbst’) und † = ausgestorbenes Wort, d. h., Belege nur bis Ende des 18. Jahrhunderts (cinadof ‘Art feine Leinwand’).

Die ohne jegliche Zeichen stehenden Lexeme sind grundsätzlich Wörter der Literatur- und Umgangssprache, aber auch bei diesen kann es hinsichtlich ihrer lexikologischen Position Unterschiede geben. In diesem Fall steckt der Unterschied in den Bedeutungen: es gibt Wörter, die in einer oder mehreren Bedeutungen oft gebraucht werden (d. h., jeder Benutzer des gegebenen Wortschatzes kennt diese Bedeutungen), andere dagegen kommen seltener vor, sind aber noch immer bekannte und gebrauchte Bedeutungen. Die Redaktion des EWUng war bestrebt, die „starken“ Bedeutungen dieser Wörter hervorzuheben: Diese wurden mit einem nachgesetzten Zeichen # versehen (s. Anhang fog2, gulyás, hajt1, tenisz, város). Dieses Verfahren schien auch darum zweckmäßig zu sein, da es unter den Wörtern der heutigen ungarischen Sprache natürlich viele sehr alte gibt, die seit langem in zahlreichen Bedeutungen dokumentierbar sind, von denen aber heute nicht mehr alle gebraucht werden (s. Anhang hajt1 ~hajol).

Jedem Leit- und Nebenstichwort folgt der Abschnitt der ungarischen Belege: F = Formvarianten. Wenn das Stichwort in seinen Ableitungen und paradigmatischen Formen unterschiedliche Stammvarianten hat, wird auf den jeweiligen Stammtyp mit einer Nummer in eckigen Klammern hingewiesen: s. Anhang hajol unter hajt1; weitere Beispiele: ‘Pferd’ ~ lov-ak ‘Pferde’ [7/1]; alsz-om ‘ich schlafe’ ~ alud-nék ‘ich würde schlafen’ ~ al-hat ‘er/sie darf schlafen’ ~ alv-ó ‘schlafend’ [2/3], Stammvarianten zum Stichwort alszik ‘schlafen’. Um die betreffenden Lexeme mit den einzelnen Stammtypen identifizieren zu können, sind diese mit je einem Beispiel in einem Verzeichnis aufgezählt.

Die schriftlichen Angaben sind in strenger chronologischer Reihenfolge angegeben. Die buchstabengetreuen Belege spiegeln im allgemeinen die wichtigsten phonologischen Varianten der Stichwörter wider. Um die Lesung der mehr oder weniger alten Angaben zu ermöglichen, sind die in den Belegen vorkommenden Buchstaben und ihre Lautwerte in einer Tabelle zusammengefasst.

Nach den Formvarianten stehen mit einem B eingeleitet die dokumentierbaren Bedeutungen. Da aber ein etymologisches Wörterbuch kein Bedeutungswörterbuch ist, sind nur die wichtigsten Bedeutungen der Stichwörter angegeben, d. h., diejenigen, die in der jeweiligen Synchronie häufig gebraucht wurden, die zur Klärung der Etymologie wesentlich beitragen oder vom Gesichtspunkt der Kulturgeschichte aus wichtige Momente enthalten.

Der dritte Abschnitt des worthistorischen Teils ist der der Ableitungen, eingeleitet durch ein A. Es hat zwei sprachgeschichtliche Gründe, warum auch die Ableitungen ins EWUng aufgenommen worden sind: 1. die Darstellung der Ableitungen weist ganz deutlich darauf hin, dass die Derivation lange Zeit, bis ins 16. Jahrhundert die wichtigste Weise der Bildung neuer Wörter war, wodurch sicherlich Zehntausende neue ungarische Lexeme entstanden sind; 2. da die Beziehung der hier angeführten Ableitungen zu den jeweiligen Stichwörtern meistens offensichtlich ist, bedürfen sie keiner besonderen etymologischen Erklärung und auch mit ihrer kurzgefassten worthistorischen Darstellung kann darauf hingewiesen werden, eine wie große Rolle die einzelnen (als Leit- oder Nebenstichwort stehenden) Grundwörter bei der Bereicherung des ungarischen Wortschatzes gespielt haben. Aus der Zeit vor 1500 wurden alle Ableitungen aufgenommen, aus den späteren Perioden vor allem diejenigen, die auch heute gebräuchlich sind oder in sprachlicher oder kultur­historischer Hinsicht für wichtig gelten. Doch musste wegen des beschränkten Raumes und aus lexikologischen Gründen auf zahlreiche Derivate verzichtet werden: so von den deverbalen Ableitungen auf die automatisch ableitbaren Verben mit Kausativ-, Passiv- und Possibilitivsuffixen, auf den Infinitiv und die Partizipien (so sind bei hajt1 ‘biegen’ die Derivate hajtat ‘biegen lassen’, hajtatik ‘gebogen werden’, hajthat ‘biegen können’, hajtani (Inf.)‘biegen’, hajtó ‘biegend’ und hajtott ‘gebogen’ nicht angeführt), ferner auf die Substantive mit dem Ableitungssuffix -ás/-és, wenn ihre Bedeutungen nicht mehr ausdrücken als die der jeweiligen Grundverben (so konnte z. B. hajtás ‘das Biegen’ weggelassen werden, wogegen das heute bereits veraltete, aber einst als Fachwort der Grammatik gebräuchliche hajtogatás ‘Deklination’ in dieser Bedeutung aufgenommen werden musste).

 

Etymologie

 

Der zweite wichtige Abschnitt der Wortartikel ist der etymologische Teil. Der Wortschatz sicherlich jeder Sprache – so auch des Ungarischen – kann in drei etymologische Hauptkategorien eingeordnet werden: 1. mit den (näher oder ferner) verwandten Sprachen gemeinsames Erbgut; 2. innere Entwicklungen (unterschiedliche Arten der Innovationen); 3. Wörter fremder Herkunft. Als 4. Kategorie kann man die Wörter unbekannten Ursprungs betrachten, denn solange man nichts über die Herkunft dieser Wörter behaupten kann, können sie nicht einmal mit der Einschränkung „eventuell“, „wahrscheinlich“ usw. in die anderen drei Gruppen eingestuft werden.

Auch die Darstellung der etymologischen Mannigfaltigkeit des ungarischen Wortschatzes geschieht auf streng formalisierte Weise. Der etymologische Teil beginnt immer mit einer etymologischen Grundbeurteilung, die entweder eine Abkürzung oder ein kurzgefasster Satz ist. Es ist leider nicht möglich, hier alle Eigenheiten dieser Grundbeurteilungen abzuhandeln, doch scheint es mir notwendig zu sein, zwei von den grundlegenden Prinzipien der ungarischen Etymologie eingehender zu schildern.

A) Die ungarischen Lexeme des uralisch–finnisch-ugrischen Erbgutes sind in weit überwiegendem Maße einsilbige absolute Stämme (Wurzeln). Es gibt aber in dieser Schicht auch Wörter, von denen mit Methoden der historisch-vergleichenden Sprachwissenschaft bewiesen werden kann, dass sie Morphemkonstruktionen sind, die im Ungarischen als komplexe (morphologisch undefinierbare) Erbwörter weiterleben. Das EWUng stuft diese – mit Hinweis auf die chronologische Schicht – natürlich als „Erbw“[ort/örter] ein; s. Anhang fog2, ferner gyökér ‘Wurzel’, arasz ‘Spanne’ usw.

Es gibt aber ziemlich viele ungarische Wörter, die mit historisch-morphologischen Methoden in einen Stamm und ein Ableitungssuffix zerlegt werden können, die beide in der uralisch–finnisch-ugrischen Grundsprache entstanden und im selbstständigen Ungarischen (und im allgemeinen auch in den verwandten Sprachen) weiter­lebten/weiterleben. Bei diesen Wörtern ist es oft sehr schwer, eine Trennungslinie zwischen der eventuell bereits in der Grundsprache stattgefundenen Derivation und der ebenso gut vermutbaren selbstständigen ungarischen Entwicklung zu finden: Diese Wörter sind nämlich sehr alt, und mangels schriftlicher Belege und anderer Stützpunkte ist es unmöglich, mit Sicherheit zu beweisen, dass sie uralte Morphemkonstruktionen oder aber selbständige ungarische Innovationen wären. Im EWUng werden diese Stichwörter (hinsichtlich des Stammes) der Gruppe der Erbwörter zugeordnet, mit dem unerlässlichen Hinweis darauf, dass der Prozess der Derivation ganz gewiss im Sonderleben des Ungarischen stattfand; s. Anhang hajt1 ~ hajol, ferner fekete ‘schwarz’, hamu ‘Asche’ usw.; zur Problematik vgl. Benkő [1994].

B) Die etymologische Bearbeitung der Wörter fremden Ursprungs verdient gleichfalls einige Bemerkungen. Von diesen Wörtern wurden ins EWUng grundsätzlich diejenigen aufgenommen, die sich völlig oder in sehr hohem Maße ins Ungarische eingebürgert haben. Andere – ältere oder jüngere – Wörter, die sich vor allem in ihrer Lautstruktur dem Ungarischen nicht angepasst haben (worauf auch ihre nicht kodifizierte Rechtschreibung hinweist), sind gewöhnlich in Fremdwörterbüchern zu finden (höchstens mit einem ganz knappen etymologischen Verweis), z. B. countdown, fashion, image (wird sowohl englisch als auch französisch ausgesprochen), squash usw.

In der ungarischen Etymologie wird auch zwischen den eingebürgerten Wörtern ein Unterschied gemacht. Der Terminus technicus Lehnwort steht für diejenigen Wörter, bei denen die unmittelbare Gebersprache (Entlehnungssprache) sicher oder mit mehr oder weniger Unsicherheit bestimmt werden kann, z. B. áfonya ‘Heidelbeere’ < Rum. , iskola ‘Schule’< Lat., narancs ‘Orange’ < Ital., sróf ‘Schraube’ < Dt., szőlő ‘Weintraube’ < Alttürk. usw.

Es gibt aber zahlreiche eingebürgerte Wörter fremden Ursprungs, deren genaue Gebersprache nicht genau bestimmt werden konnte bzw. die aus mehreren Sprachen ins Ungarische gelangt sein konnten. Diese Wörter wurden in zwei Unterkategorien eingeteilt, und bei der Unterscheidung war vor allem die Chronologie maßgebend: Der Gruppe der Wanderwörter wurden die noch im Mittelalter und in der Frühneuzeit entlehnten Kulturwörter, der Gruppe der Internationalismen das internationale Wortgut des modernen Lebens zugeordnet. Es springt besonders bei den Wanderwörtern ins Auge, dass gewisse Wörter in bestimmten sprachlichen Regionen leben oder sich von diesen aus weiter verbreiteten, wodurch diese etymologische Gruppe auch vom Gesichtspunkt der historischen Sprachgeographie untersucht werden kann. Als westeuropäische Wanderwörter kann man z. B. dénár ‘Denar’, kvártély ‘Quartier, Unterkunft’, szoba ‘Stube, (heizbares) Zimmer’, zsold ‘Besoldung’ usw. betrachten; aus der Richtung von Zentralasien verbreiteten sich Wörter wie kazár ‘Chasare’, könyv ‘Buch’, sajka ‘Kahn, Wachboot’, selyem ‘Seide’ usw. Zu den Internationalismen s. Anhang tenisz, ferner z. B. alkohol, atom, autó, demokrácia, gól ‘Treffer u. a. im Fußballspiel’, telefon usw.

Dem einleitenden Satz folgen die etymologischen Erörterungen, die im Falle von finnisch-ugrischen Erbwörtern, in engerem Sinne aufgefassten Lehnwörtern bzw. Wanderwörtern und Internationalismen auch ein reiches fremdsprachiges Material enthalten. Bei diesen letzteren zwei Typen ist im allgemeinen auch der ety­mologische Hintergrund des vom Ungarischen aus der Gebersprache entlehnten Wortes angegeben, wodurch man auch den interlingualen Zusammenhang der Wörter beobachten kann.

Da die Etymologie zugleich auch Sprachgeschichte und zumeist auch Kulturgeschichte ist, finden sich im etymologischen Teil auch Erklärungen zu phonetisch-phonologischen, morphologischen, semantischen, kulturhistorischen und anderen Eigenheiten des behandelten Stichwortes; s. die im Anhang angeführten Wortartikel.

Die Entlehnung von Wörtern läuft zwischen den in engen Beziehungen stehenden Sprachen nicht nur in einer Richtung, sondern es gibt (auch) auf diesem Gebiet eine Wechselwirkung unterschiedlicher Intensität. So sind auch aus dem Ungarischen – das eine Unzahl von fremden Wörtern integriert hat – zahlreiche Wörter in andere Sprachen gelangt. Darum ist der Abschnitt des etymologischen Teils sehr wichtig, in dem angegeben wird, welche Sprachen das ungarische Stichwort oder seine Deri­vate in ihr eigenes lexikalisches System eingebaut haben. Dabei wurden vorsichtigerweise nur Wörter angegeben, von denen man mit Hilfe der zur Verfügung stehenden Quellen mit Sicherheit feststellen konnte, dass sie wirklich Elemente der betreffenden Sprache (oder Mund­arten) sind; s. Anhang gulyás und város.

 

Bibliographie

 

In diesem Abschnitt wurde dem TESz als unmittelbarem Vorgänger des EWUng eine besondere Wichtigkeit beigemessen, da in diesem Wörterbuch die bis zur Veröffentlichung der einzelnen Bände erschienene Literatur gründlich aufgearbeitet wurde – von dieser Literatur werden im EWUng nur die für besonders wichtig gehaltenen Stücke angegeben. Die etymologischen Publikationen, die nach dem TESz erschienen sind und mit etwas Neuem zur Erklärung der Herkunft des betreffenden Wortes beitragen, sind natürlich angeführt. Die etymologischen Wörterbücher und sonstigen Nachschlagewerke, die bei der Bestimmung der Etymologie der Wörter fremder Herkunft gebraucht wurden, sind im Verzeichnis „Ausgewählte Bibliographie der Wörterbücher zum fremdsprachigen Material“ angegeben (S. XLIX–L).

 

Register

 

Wie bekannt, enthalten die etymologischen Wörterbücher außerhalb der als Stichwörter stehenden Lexeme zahlreiche Angaben sowohl aus der eigenen als auch aus fremden Sprachen. Um diese – oft „versteckten“ – Wörter (leichter) finden zu können, werden Registerbände zusammengestellt, so auch zum EWUng (Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Band 3. Register. Herausgeber: Loránd Benkő. 1997. 159 S.). Vor allem wegen des zur Verfügung stehenden knappen Umfanges musste das Material gut selektiert werden, aber auch so kann sich der Wörterbuchbenutzer neben dem etwas beschränkten ungarischen Material (S. 15–23) in einem ziemlich reichen fremdsprachigen Material (S. 23–131) orientieren: schon auf diese Weise ist die etymologische Mannigfaltigkeit des ungarischen Wortschatzes gut zu sehen.

Die unterschiedlichen synchronen Zusammenhänge der einzelnen Elemente des Wortschatzes bekommen in einem etymologischen Wörterbuch eine besondere Dimension: Es kann deutlich werden, wie die Wörter unterschiedlicher Sprachen miteinander zusammenhängen. Eine der wichtigsten Aufgaben der etymologischen Wörterbücher ist, auf diese Zusammenhänge hinzuweisen, und diese Aufgabe wird auf unterschiedliche Weise gelöst. Es gibt Wörterbücher, die auf diese Art etymologischer Beziehungen innerhalb der einzelnen Wortartikel hinweisen (z. B. EWD), andere wieder in einem Abschnitt am Ende der Wortartikel
(z. B. TESz). Die Redakteure des EWUng-Registers haben sich für eine dritte (bisher eigenartige) Lösung entschieden. Das Verzeichnis der etymologischen Zusammenhänge (S. 135–153) bildet einen besonders wichtigen Teil des Registers. Wie es in der Einleitung steht: „Ihm liegt der Umstand zugrunde, daß die ferneren, indirekten Zusammenhänge in den recht engen Rahmen der Wortartikel des EWUng kaum hineingepaßt hätten ... Dieses Verzeichnis will den Leser nicht nur auf die Zusammenhänge innerhalb der ungarischen Sprache aufmerksam machen, sondern auch auf jene, die in Raum und Zeit zurückgehend, bei der Untersuchung der grund- oder fremdsprachlichen, unmittelbaren oder ferneren Vorgänger der Elemente des ungarischen Lexikons wahrgenommen werden können“ (S. 8–9).

Um ein Beispiel aus diesem Verzeichnis kurz anzuführen, zitiere ich hier eine Wörterreihe mit einem kurzen Kommentar. Wenn man die Zusammenhänge des Stichwortes logika sucht, findet man die folgenden Wörter:

logika, biológia, dialógus, epilógus, etimológia, filológus, ideológia, katalógus,

kollokvium, lexikon, meteorológia, mitológia, monológ, prológus, teológus.

Aber nicht nur diese gehören zur etymologischen Verwandtschaft von logika: man kann bei den kursiv gesetzten Wörtern auch weitere Zusammenhänge finden. So sind z. B. bei lexikon u. a. die Stichwörter dialektika (das dann zu dialektus führt) und legenda (das zu elegáns, lektor usw. führt), bei ideológia u. a. idea (das zu vizitáció führt) angegeben. Es ist also möglich, mit Hilfe dieses Verzeichnisses ein ganzes Netzwerk von mehr oder weniger eng zusammenhängenden Wörtern aufzustellen [Horváth 1995 und 2001].

 

Zusammenfassung

 

Die ungarische historische Sprachwissenschaft und Lexikographie hat mit dem Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen einen neuen Meilenstein erreicht. Neben den universalen Zügen, die für die Handbücher dieser Art kennzeichnend sind, weist es auch spezielle Eigenheiten auf, die – hoffentlich – in solchem Maße vereinigt wurden, dass sich auch das EWUng in der europäischen Etymologie als gut brauchbares Nachschlagewerk erweisen wird.

 

Literatur

 

[Benkő 1994] Benkő, L., 1994. Az etimológiai minősítés a szótárszerkesztésben [Die etymologische Einstufung beim Wörterbuchredigieren], in: Magyar Nyelv [Ungarische Sprache], 90, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

[EWD 1993] Pfeifer, W. (Hg.), 1993. Etymologisches Wörterbuch des Deutschen 1–2, Akademie Verlag, Berlin.

[Horváth 1995] Horváth, L., 1995. Etimológia és utalórendszer [Etymologie und Verweissystem], in: Magyar Nyelv [Ungarische Sprache], 91, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

[Horváth 2001] Horváth, L., 2001. Onomatopöie im Etymologischen Wörterbuch des Ungarischen (Prinzipien und Methoden), in: Acta Linguistica Hungarica, 48 (4), Akadémiai Kiadó, Budapest.

 

 

Anhang


 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 


 

2002c. Lehnbildungen und Lehnbedeutungen im Ungarischen. In: Blokland, Rogier and Hasselblatt, Cornelius (Eds.): Finno-Ugrians and Indo-Europeans: Linguistic and Literary Contacts. Proceedings of the Symposium at the University of Groningen, November 22-24, 2001. Studia Fenno-Ugrica Groningana 2. Shaker Publishing BV., Maastricht, 2002. 72–78.

 

1. Die Beziehungen zwischen den unterschiedlichen Kulturen können sich in zahlreichen Formen äußern. Eine von diesen ist die Wechselwirkung der Sprachen, und innerhalb dieser vor allem die Strömung der lexikalischen Elemente zwischen den Sprachen. Der wohlbekannte Grund davon ist der Umstand, dass von den Teilsystemen der Sprache als Kommunikationsmittel der Wortschatz am wenigsten strukturiert ist und am schnellsten auf die Veränderungen der Gesellschaft reagiert.

Die lexikalisch-sprachlichen Kontakte zeigen sich vor allem als Lehnwörter der einzelnen Sprachen: die Ent­leh­nung fremdsprachlicher Lautreihen und mit diesen verbunde­ner Bedeutungen hat unterschiedliche (oft außersprachliche) Gründe. Von diesen Wörtern ist es auch für Laien (= keine ausgebildeten Linguisten) für eine kürzere oder längere Zeit offen­sichtlich, dass sie fremder Herkunft sind, da sie z. B. solche Laute oder Lautkombinationen enthalten (können), die in der eigenen, d. h. in der Entleh­nungssprache gar nicht oder nur selten vorkommen. Darüber hinaus kann auch das Schriftbild dieser Wörter von den orthographischen Tradi­tionen der Entlehnungssprache abweichen. Wenn sich aber Wörter dieser Art sowohl lautlich als auch orthographisch der neuen sprachlichen Umgebung anpassen, gelten sie dort als eingebürgerte, d. h. eigene Wörter. So sind z. B. brancs ‘Branche; Kreis von guten Kameraden (scherzhaft oder pejorativ)’ (aus frz. branche ‘Zweig; Fach, Sparte’, wahrscheinlich auch über dt. Branche ‘Geschäftszweig; Fachschaft’ – erste Angabe im Ungarischen aus dem Jahre 1848 in der Pluralform brancheok; heutige Schreibweise seit 1890), krizantém ‘Chrysantheme’ (aus neuzeitlichem lat. chrysanthemum ‘Blume mit goldgelben Blüten’, auch über dt. Chrysantheme ‘ds.’ – erste Angabe im Ungari­schen aus dem Jahre 1806 in der Sg/2. poss. suffigierten Form Chrysanthemumod; heutige Schreibweise seit 1932), sztrájk ‘Streik’ (aus engl. strike ‘Arbeitsniederlegung’, auch über dt. Streik ‘ds.’ – erste Angabe im Ungarischen aus dem Jahre 1861 im Kompositum nyomdász-strike; heutige Schreibweise seit 1868) und zahlreiche andere Wörter allgemein bekannte Elemente des ungarischen Lexikons. Und das gilt viel mehr für Wörter fremden Ursprungs, die sich den ungarischen phonotaktischen Eigenheiten völlig angepasst haben: so z. B. barázda ‘Furche’ (aus slowen. oder slowak. brazda ‘ds.’ – erste Angabe im Ungarischen aus dem Jahre 1086 als brazda; heutige Schreibweise seit 1259), iskola ‘Schule’ (aus lat. sc(h)ola ‘ds.’ – erste Angabe im Ungarischen aus der Zeit vor 1495 bereits mit einem prothetischen Vokal: oscolaiaba ‘in seine/ihre Schule’; „lateinische“ Form noch aus 1517, heutige Schreibweise seit 1544), das Dialektwort kaláka ‘fronartige Pflichtarbeit; freiwillige Gemeinarbeit zu gegenseitiger Aushilfe’ (aus rum. clacă ‘freiwillige Gemeinarbeit; Fronarbeit‘ – erste Angabe im Ungarischen aus dem Jahre 1630 in der suffigierten Form klakaban; heutige Schreibweise seit 1703) und noch viele andere.

2. Über die Zunahme des Wortschatzes der einzelnen Sprachen schreibt Lajos Kiss in seiner Monographie über die nach slawischem Muster entstandenen Lehnprägungen folgendes: „A teljes vagy részleges kétnyelvűségnek természetes velejá­rója a szókölcsönzés, valamint tükörszók, tükörjelentések alkotása…Tükörszókról akkor beszélünk, ha valamely elemezhető idegen nyelvi szó alkotó elemeinek lefordí­tása, utánzása útján új szó keletkezik“ [Eine natürliche Folge der völligen oder teilweisen Zweisprachigkeit sind die Lehnwörter beziehungsweise das Schaffen von Lehnbildungen und Lehnbedeutungen. ... Es handelt sich um Lehnbildungen, wenn mit Übersetzung, Nachbildung der Elemente eines zerlegbaren fremdsprachigen Wortes ein neues Wort entsteht] (Kiss 1976: 3; Sperrschrift im originalen Text – K. G.).

In der internationalen Sprachwissenschaft wird seit dem Ende des 19. Jahrhunderts diese besondere Gruppe der Wörter unterschieden: die allgemein bekannte Benennung ist das französische calque, dessen Bedeutung ‘Lehnübersetzung’ seit 1894 belegt ist (Trésor 5: 59). Im Ungarischen wird dafür das Kompositum tükör-szó gebraucht, dessen eigentliche Bedeu­tung ‘Spiegelwort, widerspiegeltes Wort’ ist. Dieses Wort wurde vom Literatur- und Sprach­wissenschaftler Sándor Eckhardt geschaffen und ist seit 1936 belegt, aber der Wortinhalt kommt bereits 1884 in einem Artikel des Slawisten Oszkár Asbóth vor: „...vannak szók, melyek határozott irányba mutatnak, mert a szláv szót tükrözik“ [...es gibt Wörter, die in eine bestimmte Richtung weisen, da sie das slawische Wort widerspiegeln] (Asbóth 1884: 394; vgl. noch: TESz unter tükörszó, Kiss 1968: 455, Papp 1984: 48).

Wie schon von Lajos Kiss zitiert wurde, sind die fremden Muster (im allgemeinen) morphologisch transparent: sie sind entweder Komposita oder Derivate, so können diese in einer anderen Sprache mit den entsprechenden Äquivalenten in der gleichen morphologischen Struktur wiedergegeben werden. So pflegt man von Lehnübersetzungen ‘Glied-für-Glied Übersetzung eines fremdsprachigen Vorbildes in die eigene Sprache’ (z. B. lat. consonans > dt. Mitlaut und ung. mássalhangzó), von Lehnübertragungen ‘freiere, nur teilweise wörtlich genaue Übersetzung eines fremdsprachigen Vorbildes in die eigene Sprache’ (z. B. dt. Wolkenkratzer für engl. sky-scraper, wörtlich ‘den Himmel Kratzender’), von Lehnschöpfungen ‘formal unabhängige Neubildung nach einem fremdsprachigen inhaltlichen Vorbild’ (z. B. dt. Hubschrauber für frz. hélicoptère, eine künstliche Bildung zu gr. έλιξ, Gen. έλικος ‘Windung, Spirale’ und πτερóν ‘Feder; Flügel’) und ähnlichen zu sprechen (vgl. Conrad 1988: 139, Csizmazia 1980: 449; zu den deutschen Beispielen vgl. noch EWD). Das Wesentliche ist aber, dass jedes Element des fremdsprachigen Musters (Kompositums) mit lexikalischen Elementen der eigenen Sprache wiedergegeben wird.

Es gibt noch zwei weitere Arten der morphologischen Lehnbildungen, die in mehreren Sprachen, aber im Ungarischen ganz sicher, gut vertreten sind. Die eine ist die Teilüber­setzung: bei diesen Komposita bleibt ein Teil (in der Regel der erste Teil) des Kompo­situms der fremdsprachigen Form erhalten, bloß das Grundglied der Zusammen­setzung wird übersetzt (z. B. dt Amokläufer ‘blindwütig Tötender’ ® ung. ámokfutó < ung. fut ‘laufen, rennen’). Die zweite ist die derivative Lehnbildung: bei diesen wird der Stamm des fremdsprachigen Wortes (Derivats) in die eigene Sprache übersetzt und mit einem geeigneten (oft wiederbelebten) Ableitungssuffix versehen (z. B. lat. status ‘Stehen, Stand, Lage, Hofhaltung usw.’ < lat. stare ‘stehen’ ® ung. állam ‘Staat’ < ung. áll ‘stehen’; lat. universitas ‘Körperschaft (der Lehrenden und Lernenden); Universität’ < lat. unus ‘eins’ ® ung. egyetem ‘Universität’ < ung. egy ‘eins’).

Neben den erwähnten morphologischen Erscheinungen der Lehnbeziehungen handelt es sich um eine spezielle Art, wenn ein Wort einer gegebenen Sprache nach fremdem Muster um eine Bedeutung erweitert wird: diese sind die Lehnbedeutungen. So ist z. B. die Bedeu­tung ‘erreichen, erlangen’ von ung. nyer ‘gewinnen usw.’ auf Grund der entsprechenden Bedeutung von dt. gewinnen entstanden. Hier können auch einige Beispiele aus der modernen Rechentechnik angeführt werden: die Bedeutung ‘elektronisches Gerät zum Drucken von Texten usw.’ von dt. Drucker (früher nur ‘im Buchdruck ausgebildeter Handwerker’) ist auf Grund von engl. printer ‘ds.’ entstanden; die Bedeutung ‘Speicher eines Computers’ von ung. memória (urspünglich nur ‘Erinnerungsvermögen’) ist auf Grund von engl. memory ‘Erinne­rung; Erinnerungsvermögen’, memory (unit) ‘Speicher eines Computers ’ entstanden.

3. Es ist sowohl bei den morphologischen Lehnbildungen als auch bei den Lehnbedeutungen oft schwer (oder gar unmöglich) zu beweisen, dass ein neues Wort oder eine neue Bedeutung nach fremdsprachigem Muster entstanden ist. Einer der Gründe dafür ist, dass die Komposi­tion und die Derivation in zahlreichen Sprachen die am meisten produktiven Wortbildungs­arten sind und als solche auch auf Grund eigener Regeln funktionieren. Ein anderer Grund ist der Umstand, dass die semantischen Prozesse in den einzelnen Sprachen im allgemeinen von einander unabhängig, vor allem generellen Tendenzen folgend stattfinden: dieselben Bewusstseinsinhalte können auf Grund gleicher Betrachtungsweise ausgedrückt werden. Man kann wohl in dem Fall mit einer Lehnbedeutung rechnen, wenn die Entstehung einer gegebenen Bedeutung mit Hilfe der allgemeinen semantischen Regelmäßigkeiten nicht erklärt werden kann. In solchen Fällen lohnt es sich, auch die Wörter derjenigen Sprachen in die Untersuchung einbeziehen, die engere Beziehungen zum Ungarischen hatten oder haben, da es durchaus möglich ist, dass zur Bezeichnung gewisser neuerer Begriffe keine fremden Phonemreihen mit Bedeutungen (also Lehnwörter) übernommen oder nach fremdem morphologischem Muster ein neues Wort (also Lehnbildung) geschaffen werden musste, sondern die Bedeutungen einer bereits existierenden Phonemreihe mit der Bedeutung eines Wortes einer fremden Sprache ergänzt werden konnten. Die grundlegende Voraussetzung dieses Prozesses ist natürlich, dass sich die Bedeutungsstrukturen des ungarischen beziehungsweise des fremden Wortes möglichst gut decken.

4. In der ungarischen linguistischen Fachliteratur haben sich bereits mehrere Forscher mit den Lehnprägungen der ungarischen Sprache beschäftigt. Außer der schon zitierten Monographie von Lajos Kiss können noch u. a. die folgenden erwähnt werden: Csizmazia 1980, Forgács 1997, Nyomárkay 1980 und Papp 1984 – jeder Artikel enthält auch weitere Literatur. Neben diesen widmen natürlich auch die großen etymologischen Nachschlagewerke, das TESz und das EWUng großen Raum dieser lexikalischen Erscheinung, da in der Geschichte des ungarischen Wortschatzes die Lehnprägungen eine relativ bedeutende Rolle spielten (und auch noch heute spielen). Dies folgt daraus, dass die ungarische Sprache zu mehreren solchen Sprachen bzw. Sprachfamilien enge, organische Kontakte hatte, auf deren Einfluss im Ungarischen Lehnbildungen und Lehnbedeutungen entstanden sind.

Die auch mit schriftlichen Belegen dokumentierbare älteste Wirkung auf das Ungarische hatte in dieser Hinsicht das Slawische: so gehören zu dieser Gruppe z. B. die mit dem christlichen Glauben zusammenhängenden Wörter wie nagypéntek (um 1456) ‘Karfreitag’, wörtlich ‘Großer Freitag’ < sbkr. Veliki petak, poln. Wielki Piątek ‘ds.’, virágvasárnap (1506) ‘Palmsonntag’, wörtlich ‘Blumensonntag’ < sbkr. Cvetna nedelja, slowak. Kvetná nedeľa ‘ds.’ oder von den Benennungen der Wochentage z. B. kedd (1057 ?, 1233) ‘Dienstag’, wörtlich ‘der Zweite (Tag)’, nach morphologischem Muster von poln. wtorek, slowak. utorok, russ. вторник usw. ‘Dienstag’: all diesen liegt slawisches vъtorъ ‘zweiter’ zu Grunde.

Auch der Einfluss der mittelalterlichen lateinischen Sprache kann auf dem Gebiet der Lehnprägungen bereits aus früher Zeit nachgewiesen werden: die Ableitung fejezet ‘Abschnitt in einem Schriftwerk’ (1527) aus ung. fej ‘Kopf, Haupt’ ist nach dem morphologischen (und semantischen) Vorbild von lat. capitulum (< lat. caput ‘Kopf, Haupt’) entstanden. (Es sei erwähnt, dass lat. capitulum in dieser Bedeutung auch als Lehnwort ins Ungarische übernommen wurde: der erste schriftliche Beleg stammt aus der Zeit um 1450. Es verlor sich aber bis Ende des 16. Jh. aus dem Sprachgebrauch, wohl darum, weil es für diesen Begriff ein scheinbar „echt“ ungarisches Wort gab und gibt.) Das ungarische Kompositum helytartó ‘Statthalter’ (1538), das aus ung. hely ‘Ort, Platz, Stelle’ und dem substantivierten Präsenspartizip des Verbs tart ‘halten’ zusammengesetzt wurde, ist eine Lehnübersetzung des lat. locum tenens ‘Statthalter’ (< lat. locus ‘Ort’ und tenere ’halten’). Die Zahl der nach lateinischen Mustern entstandenen ungarischen Lehnbildungen nahm mit der Verbreitung der ungarisch geschriebenen Texte allmählich zu, die meisten können aus dem 18. Jh. belegt werden.

Zahlenmäßig gesehen sind aber die meisten Lehnprägungen nach deutschem Vorbild entstanden. Aus dem 16. und 17. Jh. können nur wenige belegt werden, aber ihre Zahl nimmt im 18. und noch stärker im 19. Jh. wesentlich zu. Der wichtigste Grund dafür (übrigens wie auch bei den Lehnprägungen nach lateinischem Muster) war die Bestrebung der ungarischen Spracherneuerung am Ende des 18. und am Anfang des 19. Jh., die Wörter offensichtlich fremden (hauptsächlich lateinischen und deutschen) Ursprungs aus dem Sprachgebrauch zu verdrängen. Da aber zahlreiche Kenntnisse und Begriffe auf dem Gebiet z. B. der Kunst, der Wissenschaft, im Kriegswesen usw. diese Sprachen, d. h. die Wörter aus diesen Sprachen ins Ungarische vermittelten, hätte das radikale Tilgen von Wörtern ein schwerwiegendes Begriffs- und Kenntnisdefizit verursachen können. Ein gutes Mittel zum Vermeiden dieser ungewollten Folgen war die Lehnprägung: das „Äußere“ (die phonetisch-morphologische Struktur) der Wörter ist ungarisch geworden, der „Geist“ (der Begriffsinhalt) ist dagegen geblieben, wie er in der als Vorbild dienenden Sprache war. Auch diesem Umstand ist es zu verdanken, dass die ungarische Sprache (genauer gesagt der ungarische Wortschatz) geeignet war (und ist), die in weitem Sinne aufgefasste westeuropäische Kultur der ungarischen Gesellschaft so zu vermitteln, dass sich die „nachgebildeten“ Wörter im allgemeinen ganz leicht in den Wortschatz eingefügt haben.

5. Im folgenden Abschnitt möchte ich kurzgefasst darstellen, was für Lehnprägungen mit deutschem Hintergrund ins EWUng aufgenommen wurden. In meiner Arbeit aus 1998 habe ich dasjenige lexikalische Material des TESz und besonders des EWUng behandelt, das irgendwelche Beziehungen zum Deutschen hat, und innerhalb dieses Materials haben natürlich auch die Lehnprägungen einen Platz bekommen. Den etymologischen Kategorien des EWUng entsprechend habe ich die morphologischen Lehnprägungen, also die Lehnbildungen in drei Gruppen eingeordnet – von diesen stehen hier einige als Beispiele angeführt (in Klammern steht die Jahreszahl des jeweiligen ersten schriftlichen Belegs; mit dem senkrechten Strich ist die Kompositionsgrenze angegeben).

1. Lehnübersetzungen: állás|pont (1813) < Standpunkt, anya|nyelv (1776) < Muttersprache, bűn|bak (1863) < Sündenbock, ellen|szél (1757) < Gegenwind, elő|szoba (1742) < Vorzimmer, fel|világosodás (1789) < Aufklärung, gyász|nap < (1783) < Trauertag, gyógy|szer (1828) < Heilmittel, hold|kóros (1826) < mondsüchtig, jog|állam (1875) < Rechtsstaat, kór|ház (1806) < Krankenhaus, lét|ige (1818) < Seinverb, magánhangzó (1777) < Selbstlaut, pálya|udvar (1844) < Bahnhof, szabad|kőműves (1760) < Freimaurer, táv|beszélő (1877) < Fernsprecher, vas|út (1828) < Eisenbahn und noch mehrere hunderte.

2. Teilübersetzungen – ihre Zahl ist beträchtlich geringer als die der Lehnübersetzungen: ámok|futó (1925) < Amokläufer, dám|vad (1533!) < Damwild, eltussol (1877) < vertuschen, bumli|vonat (1959) < Bummelzug, passzát|szél (1835) < Passatwind, ton|hal (1794) < Thunfisch, dinamó|gép (1883) < Dynamomaschine und noch einige Dutzende.

3. derivative Lehnbildungen – ihre Zahl ist natürlich am kleinsten, was auch damit zusammenhängt, dass die Derivation als Wortbildungsverfahren ungefähr seit dem Ende des 16. Jahrhunderts durch die Komposition allmählich verdrängt wurde und heute schon viel weniger produktiv ist als die Zusammensetzung: elfogulatlan (1829) < unbefangen [ung. fog – dt. fangen], fegyenc (1835) < Züchtling [ung. fegy(elem) – dt. Zucht], hangulat (um 1830) < Stimmung [ung. hang – dt. Stimme], pincér (1786) < Kellner [ung. pince – dt. Keller], rajong (1834) < schwärmen [ung. raj – dt. Schwarm], üzem (1862) < Betrieb [ung. űz – dt. treiben] und noch einige andere.

Außerhalb der erwähnten Gruppen beziehungsweise Wörter gibt es noch etliche ungarische Wörter, bei deren unmittelbarer Entstehung irgendeine innere ungarische (meistens morphologische) Entwicklung eine Rolle gespielt hat, aber infolge der detaillierten Erschließung der Etymologie im Hintergrund oft ein deutsches Wort (oder Syntagma) entdeckt werden kann:

bankó ‘Geldschein, Banknote’ (1785; heute gilt es schon für etwas veraltet): es entstand unmittelbar durch Verselbständigung aus dem ung. Kompositum bankócédula ‘ds.’ (1781), das eine Teilübersetzung des va. dt. bankozettel ‘ds.’ ist (das auf Grund von ital. cedola di banco ‘ds.’entstanden ist).

elnök ‘Vorsitzender, Präsident’ (1831): durch Kontraktion aus dem Kompositum elölülnök ‘ds.’ (1787) entstanden, das eine echte Lehnübersetzung von dt. Vorsitzender ist (im Hintergrund des dt. Wortes steht natürlich lat. praesidens, Gen. praesidentis ‘Vorsitzender’).

radír ‘Radiergummi’ (1900): Verselbständigung aus dem Kompositum radírgummi ‘ds.’ (1899), das die Entlehnung des dt. Radiergummi oder eine Teilübersetzung desselben ist.

textil ‘Gewebe, Wirkwaren’ (1918): Absonderung des ersten Glieds der Komposita textilipar (1831) beziehungsweise textiláru (1900), die Teilübersetzungen von dt. Textilindustrie beziehungsweise Textilware sind.

6. Die Zahl der nach deutschem Muster geschaffenen ungarischen Lehnbildungen mag recht hoch sein (vgl. Csizmazia 1980. 457–458; Papp 1984. 48–53). Darauf weisen auch die ungefähr 600 Wörter hin, die im EWUng als Stichwörter beziehungsweise als ergänzende Angaben im etymologischen Teil der Wortartikel behandelt wurden. Aus unterschiedlichen Gründen wäre es aber schwierig zu bestimmen, wie viel Lehnbildungen es im Ungarischen gibt. Es ist auch theoretisch unmöglich, die Elemente des Lexikons einer lebenden Sprache Stück für Stück abzuzählen, und darüber hinaus kann man oft nicht mit Sicherheit feststellen, ob es sich um eine „Kopie“ handelt, oder ob die verschiedenen Sprachen auf Grund derselben (eventuell universalen) Betrachtungsweise oder gerade nach innerer Analogie, unabhängig von anderen Sprachen der Nachbildung „verdächtige“ lexikalische Elemente produziert haben. Um diese Frage beantworten zu können, muss man die Geschichte sowohl des ungarischen als auch des fremdsprachigen Wortes gründlich erforschen.

Auf jeden Fall ist es eine viel sagende Tatsache, dass von den 2823 Wörtern des EWUng, die irgendwie mit dem Deutschen zusammenhängen, 21,25% als morphologische Lehnprägungen, d. h. als Lehnbildungen eingestuft werden können. Aber das Verhältnis muss noch höher sein, da ins EWUng prinzipiell alle wichtigen deutschen Lehnwörter aufgenommen wurden, aber von den Lehnbildungen ist verständlicherweise nur eine Auswahl dargestellt.

7. Im weiteren möchte ich noch mit Hilfe einiger Beispiele auch die Frage der deutschen Lehnbedeutungen behandeln. Wie schon erwähnt, ist es oft schwierig zu beweisen, dass es sich um Lehnbedeutungen handelt, aber es gibt zweifellos relativ viele ungarische Wörter, deren gewisse Bedeutungen sicher oder höchstwahrscheinlich unter Einfluss des Deutschen entstanden sind. Von diesen zähle ich hier einige bloß auf, und am Beispiel von einem Wort erörtere ich etwas eingehender die unterschiedlichen Momente der Bedeutungsentlehnung.

alsó ‘niederer liegend; unterer; usw’ (1260) – ‘Unter (im Kartenspiel)’ (1720) < dt. Unter ‘Wenzel, Bube (in der deutschen Spielkarte)’

fantázia ‘Einbildungskraft; Erfindungsgabe; usw.’ (um 1512) – ‘Art Musikstück’ (1865) < dt. Phantasie, Fantasie ‘Musikstück in freier Form’

jog ‘die rechte Hand; die rechte Seite; Wahrheit; usw.’ (1326) – ‘Recht’ (1799) < dt. Rechte ‘die rechte Hand’, Recht ‘Gesamtheit der Gesetze; Wahrheit’ [das veraltete Wort wurde zur Zeit der Spracherneuerung wiederbelebt, um die Bedeutung ‘Recht’ des dem Lateinischen entlehnten juss (nach 1560) zu ersetzen; das lat. Lehnwort wird in der Bedeutung ‘Anspruch; Erbteil’ auch noch heute ziemlich oft gebraucht]

húz ‘ziehen (trans.); schleppen; anziehen; usw.‘(Mitte des 13. Jh.) – ‘ziehen (intrans. 1804)’ < dt. ziehen [(trans.) ‘zu sich her oder hinter sich her bewegen; usw.’] (intrans.) ‘wandern, marschieren, sich stetig fortbewegen’.

Untersuchen wir nun etwas eingehender das ungarische Wort keringő ‘Walzer’! Der erste schriftliche Beleg dieses substantivierten Präsenspartizips zum finnisch-ugrischen Verb kering ‘oft herumgehen; kreisen (z. B. Planet); sich drehen; usw.’ stammt von 1479 und hat die Bedeutung ‘großer Saal’. Diese Bedeutung knüpft sich an die Formvariante kereng des Verbs, wie auch die seit 1533 belegbare Bedeutung ‘Hausflur, Gang; Kreuzweg in Klostern’: kerengő ist in dieser letzteren Bedeutung zum Fachwort der Baukunst geworden. Der erste Beleg des in der Form keringő und in der Bedeutung ‘Art Tanz in 3/4 Takt’ heute allgemein bekannten Wortes stammt von 1814. Diese Bedeutung ist die Entlehnung derselben Bedeutung von dt. Walzer: dieser Prozess war dadurch möglich, dass im Bedeutungsfeld sowohl des ung. kering (kereng) und des dt. walzen das semantische Moment ‘sich drehend (hin und her) bewegen’ vorhanden ist. Infolge der Bedeutungsentlehnung entstand auch eine Wortspaltung zwischen den Formvarianten kerengő und keringő, da die erste nur als Fachwort der Baukunst, die letztere dagegen nur als Name eines Tanzes gebräuchlich ist.

Zur Benennung des in der zweiten Hälfte des 18. Jh. auf deutschem Sprachgebiet in Mode gekommenen Tanzes diente vor dem Wort keringő das dem Deutschen entlehnte valcer (1793). Die „fremde“ Bedeutung wurde aber recht früh in ungarische Form „gegossen“, und infolge dessen ist keringő allgemein bekannt geworden, dagegen kann valcer als Element des peripheren Wortschatzes betrachtet werden.

Im EWUng konnte ich 208 ungarische Wörter finden, bei denen man mit deutschen Lehnbedeutungen rechnen kann.

8. In meinem Artikel habe ich die Aufmerksamkeit auf eine besondere Weise der Erweiterung des Wortschatzes richten wollen, die nicht nur im Ungarischen, sondern wohl auch in anderen (allen?) Sprachen des mitteleuropäischen Raumes gut zu beobachten ist. Die unterschied­lichen Arten der Lehnprägungen bilden eine Übergangskategorie hinsichtlich der Herkunft der Wörter, da sie als fremde wie auch als eigene Wörter betrachtet werden können. So können sie ein gutes und reiches Material nicht nur für linguistische (morphologische, semantische, sogar für soziolinguistische), sondern auch für kulturhistorische Untersuchungen bieten.

 

 

Literatur

Asbóth 1884 = Asbóth Oszkár: Szlávság a magyar keresztény terminologiában [Slawisches in der ungarischen christlichen Terminologie]. Nyelvtudományi Közlemények 18: 321–427.

Conrad 1988 = Conrad, Rudi (Hrsg.): Lexikon sprachwissenschaftlicher Termini. 2., unveränderte Auflage. VEB Bibliographisches Institut Leipzig.

Csizmazia 1980 = Csizmazia, Zsuzsanna: Német mintára létrejött magyar összetett fõ­-
ne­vek [Nach deutschem Vorbild entstandene ungarische Substantive]. Magyar Nyelv 76: 447–58.

Gerstner 1998 = Gerstner, Károly: A német vonatkozású elemek újabb etimológiai szótárainkban [Wörter mit deutschem Hintergrund in den neueren etymologischen Wörterbüchern des Ungarischen]. Nyelvtudományi Értekezések 145. sz. [Abhandlungen zur Sprachwissen­schaft Nr. 145]. Akadémiai Kiadó Budapest.

Gerstner 1999 = Gerstner, Károly: Német tükörjelenségek a magyar szókészletben: akna, keringő, őrnagy [Deutsche Lehnprägungen im ungarischen Wortschatz: akna ‘Mine’, keringő ‘Walzer’, őrnagy ‘Major’]. Névtani Értesítõ [Namenkundlicher Anzeiger] 21. 387–390.

EWD = Pfeifer, Wolfgang (Hrsg.): Etymologisches Wörterbuch des Deutschen 1–2. 2. Auflage. Akademie Verlag Berlin, 1993.

EWUng. = Benkõ, Loránd (Hrsg.): Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993–1995. – III. (Register) 1997.

Forgács 1997 = Forgács Erzsébet: Német mintára keletkezett frazémák Heltai Gáspár mű­vei­ben [Nach deutschem Vorbild entstandene Phraseme in den Werken von Gáspár Heltai]. Magyar Nyelv 93: 454–6.

Kiss 1976 = Kiss Lajos: Szláv tükörszók és tükörjelentések a magyarban [Slawische Lehn­bildungen und Lehnbedeutungen im Ungarischen]. Nyelvtudományi Értekezések 92. szám [Abhandlungen zur Sprachwissen­schaft Nr. 92]. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Nyomárkay 1980 = Nyomárkay István: Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban [Deutsche Lehnbildungen im Kroatischen und Ungarischen]. Magyar Nyelv 76: 436–47.

Papp 1984 = Papp László: Tükörszók a magyarban [Lehnbildungen im Ungarischen]. Magyar Nyelv 80: 48–59.

TESz. = Benkõ, Loránd (Hrsg.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–III. [Histo­risch-etymologisches Wörterbuch der ungarischen Sprache 1–3.] Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967–1976. – IV. (Mutató) [Band 4: Register]: 1984.

Trésor = Imbs, Paul (Hrsg.): Trésor de langue Française 1789–1960. 1–16. Centre National de la Recherche Scientifique, Paris, 1971–1994.

 

 

 

2004c. (Társszerző: Szépe Judit és Szende Tamás) Csuklik, hámlik, kotlik. Megjegyzések a hiányos paradigmájú igék módjelezéséhez. In: Magyar Nyelv 100 (2004): 358–367.

Lásd: http://www.c3.hu/~magyarnyelv/04-3/tartalom04-3.htm

 

 

 

2004d. (Recenzió) Új magyar tájszótár. In: Nyelvtudományi Közlemények 101 (2004): 217–224.

 

Új magyar tájszótár

Főszerkesztő B. Lőrinczy Éva. Szerkesztő Hosszú Ferenc.

 

1. A magyar szótárirodalom jeles műveinek sorában fontos helyet foglalnak el a tájszótárak. Az 1838-ban a Magyar Tudós Társaság által kiadott Magyar tájszótár óta – melyet valójában a tervbe vett nagyszótár egyik előmunkálatának tekintettek – számos különféle jellegű tájszótár jelent meg, melyeknek értékelésétől itt természetesen el kell tekintenem. Mindenképpen ki kell azonban emelnem Szinnyei József egyszemélyes művét, az 1893 és 1901 között két kötetben megjelent Magyar tájszótárt (MTsz.), hiszen az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) ennek a jelentős alkotásnak a szerves folytatása.

Mivel a Nyelvtudományi Közlemények hasábjain eddig nem jelent meg ismertetés az ÚMTsz. korábbi köteteiről, szólni kell a szótár keletkezésének körülmé­nye­iről is. Szinnyei szótára az általános tájszótárak közé tartozik, így gyűjtő­területének az egész magyar nyelvterületet tekintette: az 1890-ig különféle tudományos folyóiratokban és egyéb publikációkban közzétett anyagot gyűjtötte össze és közölte a tájszókincs iránt érdeklődő olvasókkal. Tőle származik a lényeget tekintve még ma is érvényes csoportosítás, mely szerint alaki, jelentésbeli és valódi tájszókról szokás beszélni.

A huszadik század első felében összeállított regionális tájszótárak, például Csűry Bálint Szamosháti szótára vagy Bálint Sándor Szegedi szótára mellett számos nyelvészeti és néprajzi folyóiratcikk, kiadott és legalább annyira számos kiadatlan munka tartalmazott nyelvjárási lexikális anyagot. Ennek összegyűjtésére és egy újabb általános tájszótár formájában való kiadására érett meg az idő 1950 körül. A munkálatok 1950 júniusában kezdődtek el a debreceni egyetemen Bárczi Géza irányításával, majd az ELTE II. számú magyar nyelvészeti tanszékén folytatódtak. Innen került át a szótár mint „tervmunka” a Nyelvtudományi Intézetbe, ahol 1960 végén fejeződött be az anyaggyűjtés, melynek során mintegy 600.000 cédula gyűlt össze. Az első kötet (A–D) 1979-ben jelent meg, a második (F–J) 1988-ban, a harmadik (K–M) pedig 1992-ben. A 2002-ben napvilágot látott negyedik kötetet (N–S) a főszerkesztő, B. Lőrinczy Éva már nem vehette kézbe, mert annak az évnek a tavaszán végtelen türelemmel és hősiesen viselt hosszú betegség után elhunyt. A munkálatok azóta Hosszú Ferenc irányításával folynak, s a még hiányzó ötödik, befejező kötet szerkesztett, nyomdakész kézirata 2004 nyarára készül el – utána már csak (!) a kiadásra kell a pénzt előteremteni…

Joggal kérdezheti az olvasó: ha a gyűjtőmunka már 1960-ban befejeződött, miért csak húsz év múlva jelent meg az első kötet, és még miért nem jelent meg az utolsó? Erre aligha lehet rövid választ adni, de koncepcionális meggondolások és az elengedhetetlen előszerkesztési munkálatok mellett általában a pénzügyi feltételek és az ezzel szorosan összefüggő személyi lehetőségek többnyire nem kedvező irányú változásai játszották a legfontosabb szerepet. Összességében elmondható, hogy az ÚMTsz. állatorvosi lóként magán hordozta a tudományfinanszírozás minden betegségét. Erre a főszerkesztő, B. Lőrinczy Éva több írásában is felhívta a figyelmet, l. pl.: Kutatásfinanszírozás – alulnézetből (Magyar Tudomány 1995/5, 585–589. A sok ezer cédulán rögzített, majd szócikkekké szerkesztett rengeteg adat azonban a nyomtatásban való megjelenés előtt sem maradt holt anyag, hiszen számos publikációba, közöttük például A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárába és az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen-be is beépült.

2. Lássuk hát akkor magát a szótárt! Az 1979-ben megjelent első kötet elején találjuk a szótár történetét röviden összefoglaló előszót (7–10), majd a használatot elősegítő tájékoztatót (11–21). Ez utóbbiban a szótár jellegét alapvetően meghatározó lexikológiai és lexikográfiai kérdésekről olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy az alaki tájszók közül nem vették föl címszóként azokat a szavakat, „amelyekben valamelyik nyelvjárásra általában jellemző vagy nagy területen ható és sok morfémára kiterjedő hangtani jelenség valósul meg” (11). Címszóként tehát nem szerepel pl. a bizon, a főd, a gyerök, a níz (a megfelelő szócikkben alakváltozatként természetesen megtalálhatjuk ezeket is), viszont (utaló)címszóként állnak a következő alakok: bial ’bivaly’, bív ’bő’, bohter ’bakter’, csán ’csinál’, dzsüker ’gyökér’, evedzik ’evez’, ferső ’felső’, gebel ’kebel’ stb. Hasonlóképpen rostálásra volt szükség a jelentésbeli tájszóknál, viszont az összegyűjtött anyagban megtalálható tulajdonképpeni tájszók minden előfordulása magától értetődően bekerült a szótárba. Igen fontos vonása a műnek, hogy közli a nyelvjárási jellegű állandó szókapcsolatokat, frazeológiai egységeket is, melyeknek segítségével bepillanthatunk a népnyelvi „panelek” színes világába. Egy-két példa ezekre: bogározik az esze vagy kavillál az esze ’elkalandozik az esze’, megcsábult az eszében ’megbolondult’, beleadja a garast ’beleszól valamibe’, haragnak megbánás a vége stb.

Az Új magyar tájszótár utalásszerűen hivatkozik az 1970-es évek eleje előtt megjelent regionális tájszótárakra, valamint A magyar nyelvjárások atlaszára, az Őrségi és hetési nyelvatlaszra és a Kolozsvár környékének népnyelvét rögzítő térképlapokra. Ezek anyagát a szótár nem közli, valójában nem is közölheti: ezzel olyan mértékben megnőtt volna a tervezett szótár terjedelme, hogy a kiadás szinte lehetetlenné vált volna. Érthető tehát ez az eljárás, és ahol bőven találunk egyéb adatokat is, ott kisebb a hiányérzetünk, ha a szócikk végén a kettős virgula után csak a szótári rövidítéseket látjuk. Így például a csoda címszónál, ahol számos adatot találunk a különféle jelentésekre, a puszta utalást az ormánysági, a szlavóniai, a szegedi, a szamosháti és a csángó szótárra, valamint a nagy nyelvatlaszra viszonylag könnyen elfogadjuk. Nehezebb a helyzet akkor, ha egy címszónak csupán egyetlen adata van, s az is csak az említett szótárak egyikében található meg: a csérkusze főnévről csak akkor tudunk meg valamit, ha sikerül kézbe vennünk a csángó szótárt [’szarka’], a dercélődik igéről pedig akkor, ha föllapozzuk az ormánysági szótárt [’<jószág> nyugtalankodik, ide-oda járkál’], a csimpaorrú-hoz pedig a Magyar nyelvjárások atlaszának súlyos köteteit kell megmozgatni [’pisze’]. Lexikográfiai szempontból természetesen érthető a szerkesztési gyakorlat: azonos minőséget azonos mércével kell mérni. Az ilyen „atlaszos vagy szótári egyadatos” szavaknál – éppen az ÚMTsz. jobb használhatósága érdekében – talán mégis kivételt lehetett volna tenni.

3. Számos más szótárhoz hasonlóan ez a mű is önálló és utaló szócikkekből áll. Ez utóbbiak alapvető feladata, hogy a saját betűrendi helyükön szereplő különféle hangalakváltozatoktól az olvasó eljusson ahhoz az önálló címszóhoz, ahol a szó a maga teljes nyelvi valóságában „kibomlik”, pl.: csana, csanáj, csenál1, cselán, csuhány stb. a csalán önálló címszó alatt található meg.

Az önálló szócikkek mindegyike kötelezően tartalmazza a következőket: félkövérrel szedett köznyelvi (vagy köznyelviesített) helyesírású címszó; szófaji minősítés; tájszóadatok; ezek földrajzi lelőhelye, illetve forrása; a szó jelentése(i). Pl.: az iszonkodás főnév iszankodás változata Berettyóújfaluban járatos, az adat a 326-os számú forrásból való, míg az iszonkodás változat a Nagy-Sárréten ismert, és a 395-ös számú forrásból való; a szó jelentése: ’csúszkálás a jégen’. Látható tehát, hogy a szótár minden adat esetében közli ezek földrajzi hovatartozását: ez egy jó általános tájszótár esetében elengedhetetlen adalék! Olyannyira, hogy ha nem sikerült a forrásokból kideríteni egy-egy szó elterjedtségi területét, az adat – helyeselhető módon – nem került be a szótárba. Itt kell feltétlenül szólnunk a szótár bevezető részének három nagyon fontos egységéről. Az egyik a szótárban előforduló földrajzi nevek jegyzéke (61–133). Ez a hetven lapot meghaladó lista tartalmazza a szócikkekben előforduló összes földrajzi nevet, azaz a helység, a megye és/vagy a tájegység nevét. A jelenlegi országhatárokon kívül eső helyeknél az illető állam hivatalos nyelvén is szerepel a név; pl. N.bánya = Nagybánya: Baia Mare, Románia. 9 c2.

A számok pedig azokra a térképlapokra utalnak, amelyek szintén szerves részét alkotják az ÚMTsz.-nek. Ezen a 23 térképlapon megtalálhatjuk az összes tájegységet és települést, ahonnan adatok kerültek a szótárba, s ezzel is jelentősen megerősödtek a mű szóföldrajzi vonásai. Ezek a térképek jól mutatják a Kárpát-medence magyar nyelvterületét a 20. század első felében: láthatjuk például a mai északi államhatáron kívül húzódó széles sávot, valamint azt is, hogy a Mezőségen és Dél-Erdélyben kevés településről gyűlt anyag – nyilván azért, mert a magyarság már akkor is jobbára szigeteket alkotva élt azon a nagy területen.

A bevezető részek harmadik fontos egységét az adatok forrásainak jegyzéke alkotja (23–60). A feldolgozott 2393 tétel szoros betűrendben követi egymást, és mindegyik kapott egy azonosító sorszámot: ezt találhatjuk meg a szócikkben, s ennek alapján kereshetjük meg a forrást és ismerhetjük meg bibliográfiai adatait. Ezek között igen fontos helyet foglal el az adott mű kiadási éve, hiszen ennek ismeretében nagyjából időhöz is tudjuk kötni az adatokat. A forrásoknak ilyen módon történő jelölése meglehetősen szokatlan a magyar szótárirodalomban, hiszen általában valamilyen rövidítést alkalmaznak a források azonosítására. Itt azonban ez kivitelezhetetlen lett volna, hiszen olyan sok szerző nevét, mű címét és lelőhelyét kellett volna rövidíteni, hogy azt igen dús „rövidítőfantáziával” is csak nehezen lehetett volna megoldani. Ráadásul a terjedelem sem lett volna ettől rövidebb, és az az olvasó, aki az adatok forrására is kíváncsi, így is könnyen megtalálhatja azt.

Ez a három rész tehát meglehetősen fontos segédeszköz a szótár használatában. Fel is lapozhatjuk ezeket könnyen, ha éppen az első kötet egyik szavának forrására és földrajzi elhelyezkedésére vagyunk kíváncsiak. De ha már a második vagy további kötetek szavaira vonatkozó ilyen adatokat keresünk, bizony kézbe kell venni az első vaskos kötetet is. Célszerű lett volna ezeket a részeket külön füzetben publikálni, miként azt Takács Lajos is szóvá tette 1981-es recenziójában (Ethnographia), s miként arra van is példa a nemzetközi gyakorlatban: egyebek mellett az ausztriai bajor-osztrák nyelvjárások szótárának vagy a Battaglia-féle monumentális olasz nagyszótárnak a forrásjegyzéke külön füzetben is megjelent.

A szócikkek egyik kötelező része a jelentés megadása. Itt annyi megszorítást kell tennünk, hogy az alaki tájszóknál, amelyeknek a jelentése teljesen azonos a köznyelvben megtalálható alakéval (pl. csalán, petrezselyem stb.), ez a rész elmarad. Más esetekben azonban mindig van jelentés – a kérdés pusztán az, hogy könnyen megtaláljuk-e? Mivel a jelentések egységére semmilyen jel (sem betű, sem pedig szimbólum) nem utal, meg kell találnunk az adatközlésben az utolsó kerek zárójeles egységet, amit követ a jelentés, vagy azt a félkövér virgulát vagy sorszámot, ami előtt állhat a jelentés. Talán elmondhatom magamról, hogy gyakorlott használója vagyok az ÚMTsz.-nek, de a jelentések „kihalászása” bizony gyakran okoz (elviselhető) nehézséget.

4. A fentiekben említett kötelező részeken kívül számos más információt is tartalmazhatnak a szócikkek. Így például a jelentések után találhatunk példamondatokat is, ha azok a szóban forgó jelentést bizonyítják. Gyakran nehéz helyzetben lehettek a szótár írói, szerkesztői, amikor el kellett dönteniük: kell-e példamondat, s ha igen, vajon kellően bizonyító erejű-e az idézett mondat. A begyüremkedik ’begyűrődik’ esetében szerintem jó a példamondat: Amint leűt, begyüremkedett a szoknyája széle. Ezzel szemben a babos ’tarka fejű, pettyes, foltos juh’ esetében alig-alig van funkciója a példamondatnak: Eriggy fogd meg aszt a babost. Persze nehéz kérdés az, hogy legyenek-e a tájszótárakban példamondatok, s ha igen, milyenek. Erre vonatkozóan többen is állást foglaltak az utóbbi évtized dialektológiai szakirodalmában, lásd például Hegedűs Attila: Három tájszótárról, MNy. 1996, 216–218., Változó szókészlet – változatlan tájszótárak, MNy. 2002, 147–155. és Kiss Jenő: Észrevételek a hazai regionális lexikográfiáról, MNy. 1995, 170–178., Tájszótárírás ás tájszótárak, Nyőr 2002, 391–416.

Ugyancsak fentebb említettem, hogy az ÚMTsz. gazdag anyagot tartalmaz különféle állandósult szókapcsolatokból is. Ezek közül az értelmezett szókapcsolatok természetesen mindig annál a jelentésnél állnak, amelyikre a szókapcsolat vonatkozik. Például az idő szó ’időjárás’ jelentésénél találhatjuk a következőket: feltámad az idő ’vihar kerekedik’, megnyersül az idő ’esősre fordul az idő’ és még sok-sok mást. Ugyancsak az egyes jelentésekhez kapcsolódnak a különféle szitkozódások (Áldom disznó teremtette! a disznó alatt), szójárások (Në igyunk ritkán, hanem nagyokat! az iszik alatt) és szóláshasonlatok (Mindég visz, mint a güzü ’telhetetlenül gyűjt’ a güzü alatt). A szólások (jég van annak a hóna alatt ’szívtelen, rideg’) és közmondások (Farkas a szőrét elhullatja, de a természetét megtartja.) azonban a vezérszó szócikkének a végén (pontosabban az adatközlő rész végén) állnak, hiszen ezeket nem lehet egy-egy jelentéshez besorolni.

A szócikkeket igen gyakran zárja egy olyan rész, amely az adott címszóra vonatkozó különféle utalásokat tartalmaz. A félkövér kettős virgula után először a már többször emlegetett regionális szótárakra történik utalás, majd azokra az összetételekre, amelyekben a címszó utótagként áll, illetve azokra a címszavakra, amelyek alatt az adott tárgycímszó valamilyen frazeológiai egység részeként szerepel. Ezeken kívül egyrészt a szócikkeken belül az egyes jelentések végén, illetve a szócikkek legutolsó helyén állhatnak Vö.-vel bevezetett szavak: ezek utalnak azokra a szócikkekre, amelyekkel a tárgyszócikk valamilyen módon összefügg. Állíthatjuk, hogy ez a rész fontosságában alig marad el az adatközlő résztől, hiszen ennek segítségével nagyon pontosan felderíthetjük azokat a lényeges és mély lexikológiai összefüggéseket, amelyek az ÚMTsz. egyes köteteinek adatai között léteznek. Ezáltal is világossá válhat mindenki számára, hogy egy jó adatközlő szótár nem egymásra hajigált, így-úgy összeszerkesztett szavakból áll, hanem fáradságos és pontos elemző munka eredménye.

5. Minden szótárnak, de az adatközlő jellegűeknek különösen fontos követelménye, hogy a szócikkek egységes szerkezetűek legyenek, s ez tipográfiai szempontból is látható legyen. Nos, az ÚMTsz. a szócikkek szerkezeti egységességét tekintve kitűnő szótár, az egyes szócikkek tartalmi egységei jól elkülönülnek egymástól. Ezt azonban a tipográfia nem támogatja eléggé – különösen mai szemmel nézve nem. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez a szótár az első kötet szerkesztésekor és kiadásakor teljesen illeszkedett a 35–40 évvel ezelőtti lexikográfiai-tipográfiai gyakorlathoz: elég ehhez kézbe venni bármilyen magyar, német, olasz, angol, holland vagy bármilyen más szótárt. A fő szempont a tömör grafikai kép (hasáb) kialakítása volt, a hangsúly a szócikk belső tipográfiai tagolására esett. Ezt persze itt is megtaláljuk a félkövér számokkal, betűkkel és virgulákkal, különféle jelekkel és kurziválással, de nyilván könnyebb lenne a tájékozódás, ha a szócikkek fő tartalmi egységei bekezdéssel is elkülönülnének egymástól, nagyjából úgy (vagy még jobban), mint a TESz.-ben (lásd még ehhez a jelentésekről fentebb írtakat). Ez nyilván soha meg nem valósuló óhaj marad, két okból is. Egyrészt négy kötet már ilyen formában jelent meg, s az ötödik is így fog, mert – ez a második ok – többkötetes művek szerkesztési-tipográfiai elveit nem lehet (de legalábbis nem szokás) megváltoztatni még akkor sem, ha az egyes kötetek megjelenési ideje között hosszú évek telnek is el, lásd például a Grimm-féle német nagyszótárt, a Horvát akadémiai szótárt vagy az Erdélyi magyar szótörténeti tárat.

6. Az ÚMTsz. megjelenésének több évtizedes elhúzódása miatt adódik a kérdés: vajon milyen lehet a szótárban feldolgozott adatok kronológiai értéke? A tájszótárak alapvetően szinkrón szótárak, bár esetükben a szinkrónia alsó határait máshol célszerű meghúzni (ha ez egyáltalán lehetséges). Tudjuk, hogy a nyelvjárások lexikális állománya általában archaikusabb, mint a köznyelvé, de nyilván az egyes nyelvjárásokon belül is van „életpályája” egy-egy szónak: ma is teljesen általános, elavulóban levő, már csak a passzív szókészletben fordul elő, csak bizonyos helyzetekhez kötődik stb. Ezeknek a jellemzőknek az ismeretében állapíthatjuk meg, hogy egy tájszótár anyaga a mindenkori jelenhez képest milyen korú szókészletet, illetve ezen keresztül milyen fogalomkészletet tartalmaz. Az ÚMTsz. munkatársai ebből a szempontból rendkívül nehéz helyzetben voltak, több szempontból is. Egyrészt a gyűjtés hetven év anyagára terjedt ki – ez még a szókészlet esetében is a szinkrónia határait feszegeti. Másrészt a források általában vagy szinte sosem utalnak arra, hogy az anyaguk melyik korszakra érvényes. Ezek után természetesen az ÚMTsz. sem tehetett mást: kénytelen-kelletlen eltekintett az ilyen jellemzők megadásától. Így azt mondhatjuk, hogy a szótár a 20. század első felében élt magyar parasztság szó- és kifejezéskészletét adja, tükröztetve életmódját és kultúráját is. Tekintve, hogy az elmúlt néhány évtizedben a nyelvjárásokat is erős fogalmi-szókészleti változások érintették, az ÚMTsz. címszavainak egy jelentős része a történeti szótári szóállományba csúszott át.

Mindez természetesen nem csökkenti azokat a nyelvészeti értékeket, amelyek a szótárban fölhalmozódtak. Ezek között a lexémaszintre jellemző minden jelenségre százával (ezrével?) találhatunk példákat. Így a hív igénél a következő fonetikai változatokat: , héj, , hij, híl, hin, hivu – mind történeti, mind leíró fonetikai-fonológiai szempontból igen érdekes és értékes adatok. A morfológia területéről említhetem a különféle képzéseket: borzé, borzi ’borzas’, borcsa ’borocska’, bezzegel ’ingerel, piszkál valakit’, ellábít ’eloson; ellop’, gyürköl ’gyömöszöl’ stb. Jelentéstani vizsgálatokhoz is bőven kínálnak anyagot az ÚMTsz. szavai: feladja magát ’láthatóvá válik’, gatya ’fatörzs elágazó része’, holdújság ’az újhold megjelenésének ideje’ stb. És természetesen a frazeológiai kutatásoknak is igen gazdag forrása lehet a szótár, mint arra fentebb már utaltam.

7. A szótár szóanyagának érthető módon igen sok néprajzi vonatkozása is van, s ezért nem véletlen, hogy a mű egyik lektora (Kázmér Miklós, Kiss Lajos és Szathmári István mellett) Balassa Iván volt. Az ÚMTsz. etnográfiai jelentőségét emeli ki Gunda Béla az első kötetről a Magyar Nyelvőrben 1980-ban közzétett recenziójában, így én itt csak két szót említek: csíramálé ’kicsírázott és megtört búzából és kukoricalisztből készített édes lepényféle’, hadaró ’a karikás ostor szíjfonatának a nyélhez kapcsolódó, vastag része’.

Az eddig írtakból talán kiviláglik, hogy az ÚMTsz. nem puszta nyelvjárási adatok ábécébe rendezett halmaza, hanem valóságos adatbázis – bár még nem abban az értelemben, ahogy azt manapság, a számítógépek világában értjük. Meggyőződésem, hogy (több más adatközlő nagy magyar szótárral együtt) az ÚMTsz.-t feltétlenül elektronikus kódolt adatbázissá kellene átalakítani, mert nyelvészek, néprajztudósok, de akár írók, tanárok, a magyar népi művelődés iránt érdeklődők is így érhetnék el azt a rengeteg információt, amely ebben a korszakos tudományos és tudománytörténeti jelentőségű műben megtalálható.

 

Az Új magyar tájszótár – miként több más nagy lexikográfiai alkotás (pl. A magyar nyelv értelmező szótára, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen vagy a készülő Akadémiai nagyszótár és még sok más) – hosszú ideje tartó kollektív munka eredménye, melyet a főszerkesztő és a szerkesztő neve fémjelez. Ez a szótár azonban nem jöhetett volna létre annak a több tucatnyi munkatársnak a tevékenysége nélkül, akik gyakran méltatlan körülmények között végezték a nagy figyelmet és kitartást igénylő munkájukat. Közülük itt csak azoknak a nevét említem, akik az évekig tartó előkészítő munkálatokban, illetve az eddig megjelent négy kötetből legalább háromban akár szócikkíróként, akár más minőségben közreműködtek:

Balogh Éva Rózsa, Balogh Lajos, Bánki Judit, P. Eőry Vilma, Fiers Márta, Gyenese Ilona, Ittzés Nóra, Jancsó Katalin, Kéthely Anna, Kiss Csilla, Kóródi Bence, Kovács Teréz, Lakatos Erika, R. Lovas Gizella, Marosi Annamária, S. Meggyes Klára, Cs. Nagy Lajos, Pirityi Mária, T. Somogyi Magda, Szabó Márta, Szathury Csabáné, Villó Ildikó, Vitányi Borbála, Völgyi Piroska.