MAGYAROK ÉS NYELVTÖRVÉNYEK
Szerkesztette
KONTRA MIKLÓS ÉS HATTYÁR HELGA
Teleki László Alapítvány
Budapest
2002


Előszó

Ha egyszer elkészülne a XX. századi magyar nyelvészeti bibliográfia, abban a nyelvi jogokról szóló tanulmányok jelentéktelen számban szerepelnének. Az 1989-es rendszerváltások előtti időkben céhbeli nyelvészeink alig-alig foglalkoztak a nyelvhasználat törvényi szabályozásaival. Történészek, jogászok és szép írók értekezéseiben, esszéiben vagy nyugatra kicsempészett s ott kiadott írásaiban több szó esett a közép-európai nyelvi jogokról s jogfosztásokról, de a magyar nyelvészek a nyelvhasználat jogi vonatkozásait tárgyaló tanulmányokat nemigen publikáltak. A század utolsó évtizedében aztán megváltozott a helyzet: nyelvészeink is megszólaltak. Először a kisebbségben élők: 1991-ben LANSTYÁK ISTVÁN, aki a magyar nyelv csehszlovákiai helyzetét elemezte 1918 és 1991 között, majd 1994-ben SZILÁGYI N. SÁNDOR, aki olyan törvénytervezetet alkotott, amely a nyelvhasználat szabályozásának minden korábbitól gyökeresen eltérő, a Romániában élő többség és kisebbségek valóban méltányos, harmonikus együttélését lehetővé tevő kereteit biztosíthatná. Tudománytörténészeknek való csemege, hogy a kolozsvári nyelvész Szilágyitól függetlenül, de vele egy időben, egy pécsi jogászprofesszor, ANDRÁSSY GYÖRGY a modern állam nyelvi jogának alapvető kérdéseit merőben új módon tárgyaló elméleti kutatást folytatott, aminek összegzése 1998-ban Nyelvi jogok címen tankönyvben is megjelent. A jogász elméletileg, a nyelvész a kívánatos gyakorlatot leírva jutott el ahhoz az elvhez, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét használja.

A rendszerváltások után egyre-másra születtek nyelvtörvények a közép-európai országokban, s a róluk szóló hírek belopóztak mindennapjainkba is. Az újságírók, a politikusok s egyéb közszereplők valós vagy vélt nyelvi jogsértésekről szóló nyilatkozatai elárasztották a nyomtatott és elektronikus hírközlést. Nyelvészeink hangja ritkán hallatszott ebben az áradatban, de néha már hallatszott. Az 1990-es években nyugaton robbanásszerűen kifejlődő nyelvi jogi szaktudás és szakirodalom is egyre ismertebb lett ezen a tájon, sőt 1997-ben Budapesten olyan nyelvi emberi jogi konferenciát rendeztünk, amelyen a plenáris előadók (nyelvészek, jogászok, politológusok) e diszciplína "világsztárjai" közé tartoztak. Egyikük, TOVE SKUTNABB-KANGAS a finnországi Jyväskyläben 2001. augusztus 6–10-én rendezett V. Hungarológiai Kongresszusnak is plenáris előadója volt.

Kötetünk a kongresszus "Magyarok és nyelvtörvények" című szimpóziumának előadásain alapuló tanulmányokat tartalmaz. E szimpózium Magyarország és a környező országok nyelvi jogi helyzetét vizsgálta meg, különös tekintettel a következő kérdésekre:

  1. Az egyes országok releváns törvényeinek mely részeit jellemzi a felcserélő/szubtraktív, és melyeket a hozzáadó/additív kétnyelvűség filozófiája?
  2. Milyen anyanyelv-definíciók szerepelnek implicite vagy explicite a törvényekben? Az utóbbi népszámlálások kérdőíveiben milyen kérdések vonatkoztak az anyanyelvre s a nemzetiségi hovatartozásra?
  3. Mi a de jure és de facto helyzet az adott országban az egyes, az elemzést készítő szerint fontos területeken?

A kisebbségek valódi nyelvi jogi helyzetének egyik legjobb mutatója az anyanyelvi oktatás. Ezt a kérdést kötetünk minden szerzője részletesen elemzi. Az államnyelven folyó oktatás és az anyanyelven folyó oktatás alapvető különbségeit a román tanügyi törvény kapcsán KONTRA MIKLÓS és SZILÁGYI N. SÁNDOR mutatja be, majd Ukrajna nyelvi jogi helyzetét elemzi CSERNICSKÓ ISTVÁN, megállapítva, hogy a kisebbségek nyelvi helyzete a szovjetunióbelihez képest nem sokat változott. A szlovákiai nyelvtörvényekről – az 1990-es években három is született – SIMON SZABOLCS értekezik, bemutatva egyebek mellett azt is, hogy milyen tévhitek és indulatok övezik a törvényeket. A magyar nyelvhatár délnyugati részéről (Horvátországról, Szlovéniáról és Ausztriáról) VÖRÖS OTTÓ ír. BORBÉLY ANNA a magyarországi románok példáján mutatja be az 1993. évi kisebbségi törvény anomáliáit, s dokumentálja azt a szomorú gyakorlatot, ahogy az iskola – ahelyett, hogy erősítené – gyengíti a románok közösségi nyelvéhez való kötődését. Kötetünk záró tanulmányában BARTHA CSILLA és HATTYÁR HELGA a magyarországi siketek nyelvi jogi helyzetét elemzi részletekbe menően, megmutatva, hogy a siketek kiszolgáltatottsága nyelvi jogfosztottságukból is ered. A magyar jelnyelv használatát iskoláinkban ma is tiltják, különféle törvényeink a siketeket sokkal inkább szegregálják, mintsem integrálják, némi reményt kelt azonban az 1998. évi "esélyegyenlőségi" törvény.

Ez a könyv nyelvészeknek, jogászoknak, politológusoknak és politikusoknak, tanároknak és oktatásirányítóknak szól, de orvosoknak is... Mindenkinek, aki tenni szeretne valamit a magyarországi és a határainkon túli nyelvi kisebbségek jogfosztottságának csökkentéséért.

Budapest, 2002. július 3.

Kontra Miklós