A nyelvrokonság kutatásának módszereiről

 

Gyakran olvashatunk olyan írásokat, amelyek a magyar nyelv eredetéről vonzó, új, magukat alternatívnak nevező állításokat tesznek közzé. Ezek közös vonása, hogy a hivatalosnak, akadémikusnak titulált állásponttal szemben kínálnak izgalmasabb múltat. Ezek az írások nem a történeti összehasonlító nyelvészetnek, illetve a nyelvrokonság-kutatásnak a nemzetközi tudományban kialakult módszereivel vagy eredményeivel állnak párbeszédben. Ezért – noha általánosságban a nyelvészek is részt vesznek különféle tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő tevékenységekben az említett írásokra direkt, az olvasókat eligazodni segítő válasz ritkán olvasható a nyelvtudomány részéről. Jelen szövegünkkel ezt a hiányt igyekszünk pótolni.

 Az alábbiakban egy, az uráli nyelvrokonságot tagadó interjú állításait vesszük sorra (Marácz László-interjú; Magyar Idők, 2016. november 9. http://magyaridok.hu/kultura/lehet-magyarul-gondolkodni-2-1161334/). Tartalma korántsem új, hiszen az állítások több ízben, több fórumon elhangzottak. Választásunk azért esett mégis erre, mert elemzésével számos olyan vonásra rá lehet mutatni, amelyek a magyar nyelv múltja iránt érdeklődő és arról nyilatkozó, ám nyelvtörténészi képzettséggel nem rendelkezők írásaiban általában előfordulnak. Munkánkat azoknak az olvasóknak is szánjuk, akik szívesen nyernének betekintést a nyelvtudomány néhány területének módszereibe és eredményeibe.

Szövegünkben az idézetek után rámutatunk a módszertani és érvelési hibákra, illetve a megfogalmazások pontatlanságaira, valamint az esetenként igen merész elképzelések megalapozatlanságára. Igyekeztünk egy-egy alapvető tévedésre csak egyszer rávilágítani, de az interjú szövegének jellege és érvelési módja miatt ismétlésekre is kényszerültünk. (Az interjú szövegét nagyobb jobb és bal oldali behúzással közöljük, ezen belül a kérdések félkövér, az interjúalany válaszai dőlt betűkkel jelennek meg.)

Ajánlunk továbbá néhány olyan kötetet, cikket és egyéb olvasnivalót, amelyekből a magyar nyelv múltja, illetve az összehasonlító nyelvészet iránt érdeklődő nagyközönség tájékozódhat. Írásunkban kizárólag az interjú nyelvészeti kijelentéseivel foglalkozunk.

A MTA Nyelvtudományi Intézetének honlapján további, más jellegű cikkek is találhatók a magyar nyelv múltjáról, http://www.nytud.hu/archiv/genregnyelvrok.html, valamint rövid és közérthető összefoglaló az összehasonlító nyelvészet módszereiről:

http://www.nytud.hu/oszt/finnugor/anyelvhasonlitasalapfogalmai.pdf

 

MTA Nyelvtudományi Intézet

Finnugor és nyelvtörténeti osztály

külső szakértő bevonásával


 

 

 

*

 

– Önt reformernek nevezik merész állításai miatt, s Kiss Dénessel, Varga Csabával említik egy lapon, sőt az akadémikus nyelvészek azzal is vádolják, hogy nemhogy nem ismeri a finnugor nyelveket, de a nyelvről sincs koherens képe.

A groningerni [sic] egyetemen vizsgáztam finnugrisztikából, úgyhogy elég jól tudom, miről beszélek. Már egyetemi éveim alatt foglalkoztam ezzel a témával, akkor is feltűnt, hogy bizonyos úgynevezett törvényszerű hangváltozások nem működnek. Sok volt a belemagyarázás, és sok segédtörvényre volt szükség. Gyenge a magyarázóereje egy olyan rendszernek, amelyben mindig kellenek újabb s újabb törvények egyedi esetekre.”

 

A nyelvek nem olyan entitásai a világnak, mint a fény, az anyag, az energia, vagy akár az állati vagy az emberi test stb. Nem vizsgálhatjuk őket a fizika, a biológia vagy a kémia módszereivel. Ezért indokolatlan azt feltételezni, hogy a fizika vagy a kémia alapjait képező tudományos módszerek alkalmazhatók a nyelvészetben, vagy hogy a nyelvészeti módszerek alacsonyabb rendűek a fizika módszereinél. A nyelvek történetének, szerkezetének, változásának tanulmányozásakor értelmetlen hasonló vizsgálati módszereket várnunk (egy-két nyelvészeti területet, pl. a fonetikát leszámítva), vagy hasonló kutatási eredményekre számítanunk.

A nyelvek változásait, így a hangváltozásokat is, kivétel nélkül működő törvényeknek tekinteni értelmetlen és lehetetlen elvárás. Aki egy kicsit is megismert bármilyen nyelvet, jól tudja, hogy a nyelvekben mindig számolhatunk kivételekkel. Ez is azt mutatja, hogy nem beszélhetünk kivétel nélküli szabályokról és törvényekről, hanem csak szabályosságokról és tendenciákról.

A hangváltozások és a nyelvhasonlítás alkalmával emlegetett hangmegfelelések sem az adott nyelv minden egyes hangjára vonatkoznak, sokkal inkább tendenciaszerűen, tömegesen megfigyelhető jelenségekről van szó. Ennek egyik oka az, hogy a nyelvek folyamatosan változnak, eközben a jelenségek és az elemek hatással vannak egymásra, bizonyos szerkezetek, tulajdonságok azonban konzerválódnak.

 

– Mivel az új kísérleti tankönyvekben a finnugor nyelvrokonságtól eltérő véleményt is bemutattak, tavaly az MTA kiadott egy közleményt, amelyben az állt, hogy nincs nyelvészeti vita a magyar nyelv finnugor rokonságáról, az ezt kétségbe vonó álláspontok dilettánsok. Akkor mégis, hogyan írta meg a könyvét, ha nincs vita?

„A finnugor elmélet nem egy newtoni, fizikai törvény. Az elméletnek az a gyenge pontja, hogy nincsenek írott forrásai.”

 

Amint fent részletesen is kifejtettük, a finnugor nyelvészetnek fizikai törvényekhez valóban nincs semmi köze. Miért is lenne? A történeti összehasonlító nyelvészetnek – foglalkozzon akár uráli, akár indoeurópai, akár ausztráliai nyelvekkel – kialakultak a saját eszközei és módszerei. A kutatás irányulhat olyan nyelvekre, amelyekből állnak rendelkezésre írásos emlékek, valamint – mivel a világ kb. 7000 nyelve között ilyenek is bőven vannak (pl. észak-amerikai indián, afrikai nyelvek, ausztráliai őslakos nyelvek stb.) – nyelvemlékek nélküliekre is. A lényeg azonban mindig ugyanaz: összevethető szóanyagokra (amelyek természetesen mai nyelvek szóanyagai is lehetnek), ezek alapján kimutatható szabályos hangmegfelelésekre, valamint nyelvtani egyezésekre van szükség ahhoz, hogy kimondhassuk: a vizsgált két vagy több nyelvnek volt közös őse, amelyből levezethetők. A feltáró-visszakövetkeztető munka, amit Marácz László spekulatívnak hisz, a nyelvészeti gyakorlatban nagyszámú nyelv változásainak és a változások tipikus irányainak ismeretén alapul.

 

„Az indogermán kutatásban vannak gót, szanszkrit szövegek, persze ott is sok a spekulatív elem. De a finnugrisztika legősibb forrása a Halotti beszéd, azelőttről nincsenek írott források, kivéve a rovásírásos emlékeket, amikkel nemigen foglalkozik a tudomány.”

 

A rovásírásnak több formáját ismerjük. A magyarokhoz kapcsolható székely rovásírás jelenleg ismert első emlékei XIII-XIV. századiak, tehát a Halotti beszédnél későbbiek. Azt sem mondhatjuk, hogy a székely rovásírás történetével nem foglalkozik a magyar nyelvészet. Legutóbb Sándor Klára jelentetett meg a kérdést kimerítő igénnyel tárgyaló monográfiát (Sándor Klára: A székely írás nyomában. Typotex, Budapest, 2014. ISBN: 978-963-2793-87-0)

 

„A magyar nyelv nem finnugor vogul alapból rekonstruált gyökökből áll.”

 

A magyar nyelvet sosem rekonstruálták a vogul nyelvből. Miért is kellene egy élő nyelvet rekonstruálni? A rekonstrukció szó a nyelvészetben is „újraépítést”, egy ma már nem létező nyelvállapot elgondolását jelenti. A magyar nyelv előzményeiként rekonstruálni lehet az ugor, a finnugor és az uráli alapnyelveket.

 

„Van egy gyökrendszere, amit Czuczor Gergely és Fogarasi János térképezett fel a 19. században, a nagyszabású szótárjukban. Ez a munka máig sincs befejezve. Lehet ócsárolni Kiss Dénest és Varga Csabát, hogy foglalkoztak ezzel, de mivel a hivatásos nyelvészek nem törődtek vele, átadták a teret az amatőröknek. Ez számomra érthetetlen, mert minden nyelvnek van egy saját rendszere, miért pont a magyarnak ne lenne? És ennek van egy kultúrtörténeti háttere is: elgondolkodtató, hogy egy nem fizikai törvényen alapuló elméletet készpénznek vesznek, de nem figyelnek a magyar nyelv eredeti szerkezetére.”

 

A nyelvek rendszerként való felfogása a magyar középiskolákban is évtizedek óta tananyag, és a tudományos életben sem vitatott. Az is elfogadott, hogy a nyelv változik, és ez minden szintjén tetten érhető. Nem lehet értelmezni Marácz Lászlónak azt a megfogalmazását, amely a nyelv eredetiként megmaradó szerkezetére utal. A nyelvnek vajon melyik részéről van szó? Hogy a korábbi állapotok különböztek a maitól, azt nyelvemlékeink alapján bárki maga is megtapasztalhatja. Egy nyelv rendszerére, szerkezetére mint állandóra utalni alapvető tévedés.

Ugyancsak érthetetlen az utalás a nyelv szerkezetének és a kultúrtörténeti háttérnek a kapcsolatára: vajon a nyelv melyik „szerkezeti” tulajdonsága van közvetlen összefüggésben bármelyik kultúrával, amellyel a magyar valaha kapcsolatba került: a neolit vagy a lovasnomád kultúrával? A pogány hitvilággal vagy a keresztény vallással? Esetleg a halászó-vadászó, később a földművelő életformával?

 

– Mítosznak kiáltják ki azt, hogy ügynökök működtek közre a finnugor rokonság elméletének diadalra juttatásában. De könyvében említ és azonosít néhány egykori titkos ügynököt az osztrák belügyi papírok alapján. Mi az igazság ebben?

– „Indiában is ugyanez a probléma, az angol gyarmatosítók az indogermán nyelvcsalád elméletét terjesztették, de voltak, akik ellenálltak és a szanszkritot nem fogadták el indogermán nyelvként. A finnugor elméletet olyan emberek írták, alakították és találták ki, akiknek nem volt érdeke, hogy kiderüljön a magyar nyelv eredeti szerkezete. Czuczorékat például Toldy Ferenc végig figyelte, ő és Hunfalvyék a Habsburg birodalmi rendszernek voltak az itteni megbízottjai, mindezt be lehet bizonyítani a kémaktákkal. Feladatuk a manipuláció volt, s nyelvészeti munkájuk is ilyen irányba mutat. A későbbi állapotról úgy is lehetne fogalmazni, hogy a régi imperialista kivonult, de a szellemi hagyatéka itt maradt. Valamiért nem akarják leleplezni az együttműködőket, ez is jelzi, hogy még mindig nem dolgoztuk fel a 48-as hagyományt, nincs befejezve.”

 

A Hunfalvy-féle kémlegendáról több helyütt is megemlékezett cikksorozatában a nyest.hu ismeretterjesztő portál, a Hunfalvy vélelmezett ügynök-múltját hitelesítő bizonyítékok hiányában azonban csak a legenda, korabeli szóbeszéd eredete után kutathat. Eszerint a finnugor rokonság németek, vagyis először Budenz, később Hunfalvy általi erőltetésének téveszméjének első nyomai már a 19. század végén is felfedezhető. Pontosabban:

            “a Vasárnapi Újságban, az 1883/2. szám lapjain beszámolót olvashatunk arról, hogy Hunfalvy Pál az akadémián felolvasta Ugor vagy török-tatár eredetű-e a magyar című dolgozatát. Az ismertetés szerint maga Hunfalvy <vallotta be> ügynökmúltját: Hunfalvy elbeszélte, hogy midőn az ötvenes évek közepén ő a finn atyafiság kérdését tárgyalta, magyar tudós is volt, ki ezen megütközött s azt a hitet táplálta, hogy Hunfalvyt tán az osztrák kormány vesztegette meg a nemzet hitelének tudományos úton való csökkentése végett.”

            Ugyanakkor Hunfalvy említett előadásának szövege az Értekezések az MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya köréből című kiadványban (11/1. szám, 1883.) a gyanúsításról a következőképpen számol be:

            “Midőn 1856-ban a „Magyar Nyelvészet”-et akartam megindítani, több általam ismert és tisztelt magyar írót támogatásra szólíték fel. Az egyik ‒ még él, azért nem nevezem meg ‒ támogatását megígérvén, egyszersmind azt is tudatá velem, hogy egy igen tekintélyes akadémiai tag által ‒ az ugyan nem él többé, de azért még sem nevezem meg, tudván, hogy: „de mortuis” stb. ‒ figyelmeztetett arra, hogy engem az osztrák kormány azért vesztegetett meg, hogy a magyar nemzet hitelét a finn rokonság hirdetésével lerontsam, tehát óvakodjék én tőlem.”

            Hosszas eszmetörténeti nyomozásának végeredményét a zegernyei szerzőnév mögé rejtőző, ám a kérdés specialistájaként könnyen azonosítható szerző a következőkben foglalja össze:

            “Jelenlegi ismereteink szerint a Habsburgok és a finnugristák bűnös összefonódásáról szóló városi legendát először Adolf Buchheim osztrák emigráns írta le 1850-ben. Hunfalvy és Budenz neve csak később került bele a történetbe. A legenda eredeti változata valószínűleg Horvát Istvántól, vagy egykori tanítványaitól származik. Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”

 

– Mégis milyen lehetősége van ennek az úgynevezett alternatív iskolának, hogy ellensúlyozza az akadémista álláspontot?

– „November 12-én az alternatív nyelvészeti eredetről szervezünk konferenciát a Padovai Egyetemen Angela Marcantonio professzorral, aki a római Sapienzia Egyetemen tanít. Én az uráli nyelvek mai állapotáról adok elő, és a magyar nyelv csuvassal közös szókincséről. Ezt hagyományosan úgy szokták magyarázni, hogy a magyar a csuvastól kölcsönözte az olyan szavakat, mint például ’ökör’. Erre az a fő érv, hogy ezek a köztörökben is megvannak, tehát nyilván kölcsönöztük, hiszen a nyelvünk finnugor nyelv. De ha nem, akkor nyitva áll a kérdés, és szerintem ezek a közös szavak a magyarból kerültek a csuvasba, s nem fordítva. A csuvasok, baskírok, kazáni tatárok egy magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek, amit csak a 13. században cseréltek kipcsak-törökre, genetikailag is rokonaink. Én úgy látom, hogy a magyar volt az átadó nyelv, a hangtani párhuzamok e nyelvek között is ezt mutatják. A konferencián részt vesznek finn és orosz kutatók is, viszont a magyar akadémia nem képviseli magát, pedig a Padovai Egyetem nem egy dilettáns hely. Magam soha nem mondtam azt, hogy a magyar nyelv és a finnugor nyelvek között nem létezik egyfajta kapcsolat, a kérdés az, hogy mennyire erős a nyelvrokonság. Az akadémikusok szerint genetikai kapcsolat van, tehát a magyar származik a finnből, vogulból. Technikailag nem tudom, hogyan lehet ezt levezetni. Ezt a genetikai kapcsolatot nem tudják bizonyítani, és ezek a kapcsolatok aránylag felületesek, hiszen 20-30 biztos finnugor szóetimológiánk van. Budenz ezerrel számolt, Janhunen finn nyelvész az uráli nyelvek között 100 biztos etimonnal számol. Ezeket a közös jelenségeket nyelvérintkezéssel is lehet magyarázni, miért kell rögtön genetikai kapcsolatot gyanítani? Ez a 19. század divatja volt, a német nyelvészek kezdték, a Grimm testvérek, akik bizonyítani akarták, hogy a németnek van köze a szanszkrithoz.”

 

„Én az uráli nyelvek mai állapotáról adok elő, és a magyar nyelv csuvassal közös szókincséről.”

 

A magyarnak és a csuvasnak valóban van közös szókincse. Hozzátehetjük még, hogy a magyar ugyanakkor olyan csuvasos vagy bolgár típusú szavakat is tartalmaz, amelyek a csuvasban ma már nincsenek meg (görény, karó, sárkány, tenger, író ’tejtermékféle’, gyékény, gyopár, dió, gyapjú, gyarló, gyász, gyöngy, gyeplő, gyűszű, kölyök, kéneső 'higany' stb.). Mivel a csuvas nyelv első lejegyzése viszonylag kései (kb. XVIII. század), ezért a magyar nyelv korai emlékei tartalmazzák a nyugati ótörök (West Old Turkic) nyelv (azaz a csuvasos vagy bolgár típusú ótörök nyelv) legrégebbi adatait. A magyar nyelv tehát a török nyelvek történeti kutatásában igen fontos szerepet játszik. Erre vonatkozó irodalom: András Róna-Tas–Árpád Berta, West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. Wiesbaden, 2011.

 

„Ezt hagyományosan úgy szokták magyarázni, hogy a magyar a csuvastól kölcsönözte az olyan szavakat, mint például ’ökör’.”

 

A magyar nyelv sem az ökör szót, sem a többi csuvasos, bolgár vagy ogur típusú török jövevényszót nem kölcsönözte a csuvasból. Az átadó nyelv egy olyan régi török nyelv lehetett – valószínűleg a kabar és az onogur, esetleg a kazár, de az avart sem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal – amely a volgai bolgár nyelvvel közeli rokonságban állott, ez utóbbinak a leszármazottja a mai csuvas nyelv (habár nem közvetlen leszármazottjának tekinthető – XIII–XIV. századi volgai bolgár sírfeliratok emlékeinek egyes hangtani jelenségei arra utalnak, hogy a csuvas a volgai bolgár egyik peremvidéki nyelvjárásának folytatása lehet). Irodalom: Kakuk Zsuzsa, Mai török nyelvek. Bevezetés. I. Budapest, 1976.

 

„Erre az a fő érv, hogy ezek a köztörökben is megvannak, tehát nyilván kölcsönöztük, hiszen a nyelvünk finnugor nyelv. De ha nem, akkor nyitva áll a kérdés, és szerintem ezek a közös szavak a magyarból kerültek a csuvasba, s nem fordítva.”

 

A fő érv az, hogy az ökör szó török eredete történetileg és nyelvileg jobban magyarázható, mint annak magyar eredete a törökben. Ahogy a csuvas nem állt nyelvi kapcsolatban a magyarral, úgy számos más török nyelv sem. Így bajos lenne magyarázatot találni arra, hogy pl. a jakutba mikor, hol és miként került át a magyar ökör szó (jakut oğus ’ökör’). Az ökör ráadásul jól beleillik a többi török jövevényszó sorába. Az r hang az ogur típusú török nyelvek rotacizáló jellegét mutatja, a köztörök nyelvekben ugyanis ugyanezen a helyen eredetileg z hangot találunk, pl. törökországi török öküz ’ökör’. A magyar számos ilyen szót kölcsönzött, pl. gyűrű (törökországi török yüzük ’gyűrű’), térd (diz ’térd’), iker (ikiz ’iker’), borjú (buzağı ’borjú’), ír (yaz- ’ír’), szűr (süz- ’szűr’), karó (kazık ’karó’), tenger (deniz ’tenger’). Érdemes kiemelni a magyar iker ~ törökországi török ikiz ’iker’ szópárt. Ennek a szónak a töve a török iki ’kettő’, tehát a szó nyilvánvalóan török képződmény. Fordított irányú magyarázhatóságot nem találunk, egyik szó töve sem magyarázható a magyarból. Emellett a magyarban számos török szóképzés található még, pl. gyeplő < ǰiplik < yiplik < iplik, ip ’fonál, szál’, cötkény < sütgen ’kutyatej’, süt ’tej’, kökény < köken, kök ’kék’, barom < barım ’vagyon’, bar ’van’. Az ökör török megfelelője nem a magyarból került a törökbe, hanem nagy valószínűséggel a tohárból, annak is az A változatából (tohár A *okäs ~ tohár B okso ’ökör’).

 

„A csuvasok, baskírok, kazáni tatárok egy magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek, amit csak a 13. században cseréltek kipcsak-törökre, genetikailag is rokonaink.”

 

Történeti tény, hogy Baskíria területén éltek magyarok a XIII. században, hiszen Julianus barát úti beszámolója erről tanúskodik. Szintén történeti tény, hogy a mongol kor nagy mennyiségű kipcsak népességgel árasztotta el a térséget. Kétségtelen, hogy a helyi magyarok sorsa az eltörökösödés lett, egyes elemek a környező finnugor népekbe is beolvadhattak. A volgai törökség etnogenezise azonban ennél bonyolultabb. A keleti magyarok csupán az egyik komponensét képezték a későbbi török népeknek, hiszen más finnugor népek is beolvadtak a tatárságba (pl. a karataj népcsoport, akik eredetileg mordvinok voltak, a mescser ~ miser tatár problémát nem is említve). Sőt a volgai bolgárok, akik maguk is törökök voltak, szintén eltatárosodtak. A csuvasok ugyanakkor sosem cserélték a nyelvüket kipcsak-törökre, hanem megőrizték eredeti bolgár típusú török nyelvüket. A magyar nyelv szubsztrátumként nyilvánvalóan nyomot hagyott a Volga-vidék finnugor és török nyelveiben. Az interjú későbbi kijelentéseinek fényében nem világos, hogy Marácz László milyen értelemben használja itt a „genetikailag” szót. Nyelvészeti megközelítésben nem releváns a biológiai rokonság kérdése, ha viszont nyelvrokonságot ért ez alatt, akkor ez alapján a mondat alapján a magyar a csuvassal, a baskírral és a kazáni tatárral áll rokonságban, tehát török nyelv? Irodalom: István Vásáry, The Linguistic Aspect of the “Bashkiro-Hungarian Complex”. In: Archivum Eurasiae Medii Aevi. V. Wiesbaden, 1985, 205–232; Vásáry István, A volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977, 283–290.

 

„Én úgy látom, hogy a magyar volt az átadó nyelv, a hangtani párhuzamok e nyelvek között is ezt mutatják.”

 

Nem világos, hogy milyen hangtani párhuzamokra gondol, így ezt nehéz érdemben véleményezni.

 

“Az akadémikusok szerint genetikai kapcsolat van, tehát a magyar származik a finnből, vogulból.”

 

Jó lenne tudni, kik azok az akadémikusok, akik Marácz szerint azt állítják, hogy a magyar a finnből és a vogulból származik. Hogyan származhatna egy ma beszélt nyelv egy, sőt két ma is beszélt másik nyelvből? Mint ahogy senki nem állítja, hogy az angol a hollandból vagy a németből származik, éppúgy nem állítják ezt sem nyelvészek. A kérdéses nyelvek rokonsága azt jelenti, hogy az adott nyelveknek közös ősük volt: az a három említett nyelv esetében a germán alapnyelv, a magyar, a manysi és a hanti esetében pedig az ugor alapnyelv.

 

“Ezt a genetikai kapcsolatot nem tudják bizonyítani, és ezek a kapcsolatok aránylag felületesek, hiszen 20-30 biztos finnugor szóetimológiánk van.”

 

A magyarban 704 olyan szó van, amely uráli eredetű (Honti 1997: 46; a statisztikát tartalmazó cikk, illetve a hozzá tartozó hivatkozások az interneten is elérhetők itt).

 

“Technikailag nem tudom, hogyan lehet ezt [=az uráli nyelvrokonságot] levezetni.”

 

Cikkében Marácz is említi a Halotti beszédet mint a magyar, s egyben az uráli nyelvcsalád legkorábbi nyelvemlékét. Az Országos Széchenyi Könyvtár nyelvemlékekkel foglalkozó honlapján meghallgatható, hogyan hangozhatott a magyar nyelv kicsit több, mint nyolcszáz évvel ezelőtt: nem úgy, ahogy ma, hiszen minden nyelv folyamatosan változik.

Legalább 2500 év telt el azóta, hogy a magyar kivált az ugor alapnyelvből, azaz több, mint háromszor annyi idő, mint amennyi a legkorábbi nyelvemléket a mai magyartól elválasztja, és ez alatt az idő alatt nemcsak a magyar változott, hanem a két legközelebbi rokon nyelv is, a hanti és a manysi. Nem csoda tehát, hogy a magyar anyanyelvűek számára a hantit és a manysit hallva nem olyan egyértelmű, hogy a két nyelv a magyar rokona, mint ahogy mondjuk egy olasz számára kézenfekvő a franciával vagy a spanyollal való rokonság.

            Megvannak azonban azok a módszerek, amelyeknek a segítségével a nyelvek rokonsága tudományos alapokon bizonyítható. Ez az úgynevezett történeti-összehasonlító módszer, amelyről nemcsak esetleg nehezebben érthető tudományos összefoglalások szólnak, hanem van hozzá közérthető, tudományos-ismeretterjesztő szakirodalom is (l. pl. Theodora Bynon: Történeti nyelvészet. Budapest, Osiris Kiadó, 1997). Ebből a könyvből bárki megismerheti azokat a módszereket, amelyek alapján a nyelvek nyelvcsaládokba sorolhatók. Ezek a módszerek nem nyelvspecifikusak, tehát ugyanolyan módon bizonyítható a német és az angol nyelv rokonsága, mint a magyaré és a manysié.

 

“Ezeket a közös jelenségeket nyelvérintkezéssel is lehet magyarázni, miért kell rögtön genetikai kapcsolatot gyanítani? Ez a 19. század divatja volt, a német nyelvészek kezdték, a Grimm testvérek, akik bizonyítani akarták, hogy a németnek van köze a szanszkrithoz.”

 

A történeti-összehasonlító módszer alapja a szabályos hangmegfelelések keresése, melyet a 19. századi újgrammatikusok dolgozták ki. Mind a mai napig ezeken alapul a tudományos alapú nyelvhasonlítás. Ugyanakkor mindig is figyelembe veendő – és figyelembe vett – szempont volt az is, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyeket egy nyelv örökölt (azaz amelyek a saját ősnyelvéből származnak), és melyek azok, amelyek más nyelvekkel való érintkezés következtében lettek rá jellemzők. A nyelvek közötti érintkezések lehetséges hatásairól szintén lehet tájékozódni a fentebb idézett kötetben.

 

– Egy rendkívül merész állítást is megfogalmaz: a magyar nyelv közvetítő nyelv volt a Közép-Ázsiai térségben, ezt mire alapozza?

– „A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván – főleg közép-ázsiai sztyeppei területen – sokat érintkezett más nyelvekkel. Én az obi-ugor–vogul–magyar kapcsolatokat jellemzően ilyen nyelvi kapcsolatoknak tekintem. Az obi-ugor jellemzően paleo-szibériai nyelv, de érintkeztek olyan népekkel, akik a magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek. Tudjuk, hogy az északi, tundrai népeknek volt kapcsolatuk a lovas nomád népekkel, de ez nem feltétlenül volt genetikai. Van egyfajta finncentrikus gondolkodás ebben az elméletben, de a finn gyökrendszer sokkal bonyolultabb a magyarnál, nem hiszem, hogy nyelvünknek a finn volna a genetikai őse. A szlávok, germánok a mai napig megértik egymást, közeli kapcsolatokról van szó, de a magyar az úgynevezett finnugor nyelvek beszélőivel nem tud kommunikálni. A magyar és a türk nyelvek között erősebb a kapocs, a szanszkrit felé is van kapcsolat: például a ’szekér’ szó a szanszkrit szakar, de ezt az ottani nyelvészek idegen szónak tekintik, amit Közép-Ázsiából kaphattak. Nem a magyar nyelv vette át s lett ’szekér’, pont a fordítottja igaz: de hát a lovas kultúra abban a térségben alakult ki. Az ősi magyar nyelv egyfajta közép-ázsiai központi pozíciót foglalt el, többirányú kapcsolatai voltak. Ezt elsősorban nyelvi érintkezés alapján kell levezetnem. Valójában kevés volt a finnugor kapcsolat, a török–mongol kapcsolatok intenzívebbek voltak, több a közös gyök és nyelvtani elem is.”

 

Az idézett bekezdésben bőségesen akad pontosítandó részlet. „A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik” – írja Marácz. Nem mondja ki konkrétan, mivel szemben billen a nyelvi kapcsolatok irányába a mérleg nyelve, de a kontextusból arra következtethetünk, hogy a magyar nyelv származására gondol. Ezzel szemben tény, hogy a nyelvekre általában véve is igaz, hogy több más nyelvvel kapcsolatba kerülnek történetük során. Ez intenzív nyelvi kapcsolatok esetén nyomot hagyhat a szókincsben, de módosulhat a hangrendszer, és változhatnak a mondatszerkesztési szabályok is. Ezek a hatások jól elkülöníthetők a rokonságra visszavezethető egyezésektől. Így van ez a magyar nyelv esetében is, amely még uráli, finnugor és ugor korszakában, valamint külön életében is számos nyelvvel került kapcsolatba. Ezért az sem érthető, hogy mit akart közölni Marácz a kezdő tagmondattal, de talányos a folytatás: „minden nyelvnek van egy magja”.  A mag szó önmagában mint szakkifejezés nem ismeretes, nem köthető a nyelv egyik szintjéhez sem. A tagmondatok között pedig nem tudunk összefüggést felfedezni (A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván – főleg közép-ázsiai sztyeppei területen – sokat érintkezett más nyelvekkel.).

Az obi-ugor nyelvek esetében is több vonatkozásban kell korrigálni Marácz kijelentéseit. Először is: az obi-ugor olyan jelző, amely két nyelvre használatos: a hantira (osztják) és a manysira (vogul). Következésképpen obi-ugor ÉS vogul nyelvről beszélni értelmetlen. Másodszor: a paleoszibériai nyelvek közé olyan nyelvek tartoznak, amelyek Szibéria területén őshonosak, bizonyos nyelvtani sajátságok közösek ugyan, de keveset lehet tudni származásukról vagy rokonságukról, azaz inkább földrajzi elhelyezkedésre utaló gyűjtőfogalom. Ezzel szemben a hanti és a manysi az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, amint ezt hangtani, szókészleti, alaktani és mondattani jellemzőik alapján bizonyosra lehet venni. Azt a homályos megfogalmazást, amely sem népekre, sem nyelvekre, sem az érintkezés idejére nem utal („Tudjuk, hogy az északi, tundrai népeknek volt kapcsolatuk  lovas nomád népekkel…” Kiknek? Kikkel? Mikor? Hol? Miből következtetünk erre?), szintén nem tudjuk értelmezni.

 

A szlávok, germánok a mai napig megértik egymást, közeli kapcsolatokról van szó, de a magyar az úgynevezett finnugor nyelvek beszélőivel nem tud kommunikálni.

 

A különböző szláv nyelvek előzményét beszélő csoportok sokkal később váltak el egymástól, mint a magyar a legközelebbi rokonaitól. Noha a hasonlóságokat még szerény nyelvtudással is lehet érzékelni a szláv nyelvek között, erős túlzás, hogy bármely két szláv nyelv beszélői a mai napig megértik egymást (a cseh és a szlovák nyelv előzményei időben később váltak szét egymástól, és földrajzilag pedig nem kerültek egymástól messzire). Ha a „germánok” megnevezés alatt – amelyet jellemzően történelmi kontextusban szoktak használni kb. 2000 évvel ezelőtti, germán nyelvet beszélő törzsekre – Marácz a germán nyelvek csoportjába tartozó huszonegynéhány mai, illetve korábban eltűnt nyelvet érti, akkor ez a kijelentés is több mint aggályos. Ki mondaná, hogy aki tud németül, annak már nem is kell angolul, hollandul, izlandiul vagy svédül tanulnia? A magyarok már nem tudnak a hantikkal és a manysikkal, különösen pedig a finnekkel vagy az észtekkel közvetítőnyelv nélkül kommunikálni, mert hosszú ideje nincsenek kapcsolatban, nagy távolságra élnek egymástól, és a szétválás után mindegyik nyelv a maga sajátos módján változott.

Ha a szekér szó története az lenne, amit Marácz állít, az azzal történő érvelés akkor is problematikus lenne. A technikai újdonságokat vagy kereskedelmi cikkeket megnevező szavak nagyon sok esetben úgynevezett vándorszókká válnak. Laza, pl. kereskedelmi kapcsolatok is elegendők az átvételükhöz, és a tárgy terjedésével együtt óriási területeket járnak be. Elterjedésük jellegzetes mintázatokat mutat: nem feltétlenül egy szálon fut, és az alakváltozatok keveredhetnek időben és térben stb. Éppen ezért egy-egy vándorszónak alig van súlya egy több száz vagy több ezer szóegyeztetésből álló nyelvi anyaghoz képest, amely a nyelvrokonságot meggyőzően bizonyítja. Rédei Károly etimológiai szótárában 1876 uráli etimológia található, amelyekből kb 700-nak van magyar tagja is, lásd fent; Rédei Károly (szerk.): Uralisches etymologisches Wörterbuch, Budapest, Akadémiai Kiadó 1988; illetve Uralonet: http://www.uralonet.nytud.hu/

 

– Új, angolul megjelent monográfiájának a címe Towards Eurasian Linguistic Isoglosses: The Case of Turkic and Hungarian (Eurázsiai nyelvi izoglosszák: A török és a magyar esete). A tudományosságból már másfél évszázada kiátkozott gyökrendszert revideálja ebben. Hogyan teszi ezt és mi is az a gyökrendszer?

– „Ha van okostelefon, akkor a gyökrendszer egy okosnyelvrendszer, ami azt jelenti, hogy a jelentésszerkezet és a hangszerkezet összefügg. A nyelv előre is tudja, hogy a jelenségeket hogyan kell rendszerezni. Nyelvünkben körülbelül 2000 gyök van, ezek egy szótagú nyelvi képződmények és általában 2 vagy 3 hangúak, ehhez társul a 150 ragunk. Ebből ugyan már le lehetne vezetni a magyar szókincset, ami minimális hangtani szerkezetekkel nagyon sokat tud képezni, de ez nem elég, mert ha nem lenne egy rendezőelv, akkor a kétezer gyök szorozva a 150 raggal: mindössze ennyi lenne a szókészletünk. A gyökrendszerhez hasonló, szigorú szervezőelvet nem ismerek semmilyen más nyelvben: a jelentések és a hangok között lát párhuzamot. Például a ‘kr’ gyök a kerek tárgyakra vagy ilyen fajta mozgásokra utal, de ha tovább ragozzuk – ‘kerék’ –, akkor úgynevezett szóbokor alakul ki: ami azonos hangzású, az összefügg a ‘kör’ alakú tárggyal. Ez egy kognitív rendszer, mert a világot elrendezi nekünk, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy lehet magyarul gondolkodni, mert a nyelv osztályozza és rendszerezi a valóságot, a jelentésmezőket. Régi metaforával élve: szóbokrokat képez, és ez a Czuczor–Fogarasi-szótár zseniális felfedezése. Erre azt mondják, hogy a korában is elavult nézet volt. Félreértelmezik a nyelvünk belső rendszerét, pedig ezzel adósai vagyunk a tudománynak, de ez az itteni kutatók feladata.”

 

Marácz azt állítja, hogy a magyar nyelvben gyökök vannak, amelyeket úgy definiál, hogy ezek “egy szótagú nyelvi képződmények, és általában 2 vagy 3 hangúak”. Ezzel az állítással több probléma merül fel. Marácz állításaiból nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy nyelvtörténeti vagy leíró értelemben használja-e a gyök szakkifejezést. Amennyiben nyelvtörténeti szakkifejezésként használja, hangsúlyozandó, hogy az általa megadott definíció nem esik egybe az indoeurópai nyelvtörténeti hagyományban használt szakkifejezéssel (ld. Fortson, Benjamin W., IV (2004). Indo-European Language and Culture. Blackwell Publishing. ISBN 1-4051-0316-7). Tudniillik az indoeurópai alapnyelvre rekonstruált gyökök (angolul: root) szótagot alkotnak – szemben a Marácz által hozott példával, a „kr” gyök, amely nem alkot szótagot. Továbbá a Marácz által megadott definíció alapján arra lehet következtetni, hogy a gyök nem azonos az általánosan elfogadott nyelvi elemek egyikével sem (fonéma, szótag, morféma, szó stb).

Ami még problematikus a megadott definícióban, az az, hogy Marácz feltételezi: “a jelentésszerkezet és a hangszerkezet összefügg”. Általánosan elfogadott a nyelvtudományban, hogy a (nem toldalékolt) szavak jelentése és hangtani formája között nincs összefüggés (a hangutánzó szavak kivételével). Ezzel magyarázható az is, hogy különböző nyelvekben különböző szavakat használnak ugyanarra a fogalomra, például magyarul asztalnak, angolul pedig table-nek hívják ugyanazt a bútort. Lényeges, hogy mindkét esetben a beszélőközösség kiválasztott egy jelet (pl. a magyar esetén az /a/+/sz/+/t/+/a/+/l/ hangokból álló szót) és hallgatólagos közmegegyezés alapján ezt a jelet használja ennek a fogalomnak megnevezésére. A jel és a vele jelölt fogalom között azonban nincs összefüggés.

Állításait Marácz a „kr” gyökkel szemlélteti, amely “kerek tárgyakra vagy ilyen fajta mozgásokra utal”. Nem világos, hogy a /k/ és a /r/ mássalhangzó-kapcsolat miért utalna kerek tárgyakra. Nehéz elképzelni, hogy a magyar anyanyelvi beszélők a /k/ és a /r/ mássalhanzó-kapcsolat hallatára kerek tárgyakkal asszociálnak. Marácz logikáját követve elképzelhető, hogy a krokodil, kristály vagy akár a kor és a kór szavak is a „kr” gyökből származnak. Ezeknek a szavaknak a jelentése azonban nincs kapcsolatban a „kr” gyök „jelentésével”. Az sem derül tehát ki a cikkből, hogy Marácz szerint hogyan kell/lehet magyarázni a /k/ és a /r/ mássalganzó-kapcsolatot tartalmazó, de nem kerek tárgyakra utaló szavakat (mint például krokodil, kristály, kor és a kór), hiszen a Marácz által felvázolt szóképzési modell alapján szinte bármilyen /k/ és /r/ hangot tartalmazó szót lehetne ebből a gyökből képezni.

Továbbá Marácz amellett érvel, hogy a magyar nyelv 2000 gyökéhez 150 rag társulhat, és ezekből le lehet vezetni a magyar szókincset. Itt nem világos, hogy Marácz  hogyan definiálja a rag szakkifejezést, hiszen az általa megadott példa – a „kr” gyök ragozásával jön létre a kerék szó – két ponton tér el a Marácz által feltételezett gyöktől. Egyrészt az első szótagban /e/ hang szerepel (nem világos, hogy ez ragnak minősül-e Marácz szerint), másrészt -ék képző is hozzájárul (az -ék képző a mai magyarban már nem számít produktívnak, de előfordul olyan szavakban, mint fazék, festék stb). Az sem derül ki, hogy melyik az említett 150 rag a magyar nyelvben. Az sem világos, hogy nyelvtörténeti levezetésre gondol-e vagy pedig szinkrón levezetésre.

Ha szinkrón levezetésről van szó, azt a nyelvtudományban szóképzésnek nevezik. A szóképzés a szókészlet bővítésének egyik módja: egy meglévő ből képzők segítségével új szavakat hozunk létre. Így például az ír tőből különböző képzőkkel jönnek létre az írogat, író, irat, írás szavak. A tő és a belőle képzett szavak között valóban jelentésbeli kapcsolat áll fenn, hiszen a képzett szavak (különböző mértékben) megőrzik a tő jelentését. Azonban a tő (legtöbb esetben) önállóan is előfordulhat – szemben a Marácz által feltételezett „kr” gyökkel, amely nem használatos önmagában.

Marácz azt is állítja, hogy a magyar nyelvben ún. gyökrendszer figyelhető meg, továbbá ismeretei szerint más nyelvben nem működik ilyen rendszer. Másrészt nehezen képzelhető el, hogy a magyar nyelv működése teljesen más szabályokon alapul, mint a világ többi nyelve. A nyelvek összehasonlításával foglalkozó tudományág, a nyelvtipológia, különböző paramétereket állít fel a nyelv különböző szintjein (hangtan, alaktan, mondattan, jelentéstan), amelyek szerint csoportosítani lehet a világ nyelveit. Például a magyarban névutók használatosak, míg az angolban elöljárószók. Azonban a nyelvek közötti szerkezeti különbségek nem bizonyítják azt, hogy a nyelvek működését szabályozó biológiai, illetve kognitív folyamatok merőben másak lennének eltérő nyelvek beszélőinél.

 

– Egy 1997-es tanulmányában azt írta, hogy a magyar nyelv regionális lingua franca, azaz közvetítőnyelv lehet, a térség europaizálása pedig megerősíti pozícióit. Ezt hogyan látja most? Romlottak vagy javultak a magyar nyelv pozíciói a Kárpát-medencében?

– „Ahhoz, hogy regionális lingua francaként működjön, erős politikai-gazdasági helyzetre is szükség van. Ha megnézzük a magyar nyelvet, nemcsak Magyarországon beszélik egy nagy közegben, hanem a környező országokban is. Aki tud magyarul, az 6-7 országról tájékozódhat első kézből. (...)

 

Annak a nézetnek a megítéléséhez, hogy a magyar a térség lingua francája lehet, az alábbiakat ajánljuk átgondolásra. Az, hogy a Magyarországgal határos országokban kisebbségként beszélik a magyar nyelvet, messze nem jelenti azt, hogy akár a szlovákok az osztrákok vagy a románok a magyart szívesen használnák közvetítő nyelvként egymás között.

Elmondhatjuk, hogy a magyar nyelvnek egyik országban sem jó a helyzete. A kisebbségi nyelvi jogok és a nyelvhasználati színterek inkább csorbulnak, mintsem abba az irányba mutatnak, hogy a magyar magas presztízsű közvetítő nyelvvé válhat valaha is ebben a térségben.

A tendenciák bemutatására ismertetjük a népesség, ezzel együtt az egyes nemzetiségek lélekszámának változását a XX. század közepétől.

 „Általánosságban elmondható, hogy a szocializmus négy évtizedében a magyarok száma mind a mai határokon belül, mind kívül az 1980-as évek elejéig egyenletesen nőtt (10,6, illetve 2,8 millióra), majd a vészesen visszaesett természetes szaporodás és a szomszédos területekről Magyarországra való növekvő áttelepülés miatt jelentősen csökkent (10,2, illetve 2,7 millióra). A magyar etnikai terület kiterjedése 1949–1990 között nem változott lényegesen, csupán a városok és nyelvszigetek esetében volt – a felgyorsult belső migráció és asszimiláció miatt – számottevő változás: mind Magyarországon, mind a szomszéd országokban a többségi nemzet javára.

            Az 1989 utáni évtizedben a térség országaiban jórészt folytatódtak a korábbi tendenciák, azaz a hagyományos, jelentősebb lélekszámú kisebbségek (elsősorban a magyarság) fogyása. A 2001–2002-es népszámlálások időpontjában a Kárpát-medencében 11,7 millió magyar nemzetiségűt és 12 millió magyar anyanyelvűt írtak össze, míg napjainkban becslésünk szerint a magyar nemzetiségűek lélekszáma 10,4 millió, a magyar anyanyelvűeké 10,6 millió fő körül lehet.5 Mindeközben a Kárpát-medence összlakossága az 1990 körüli 30,2 millióról az ezredfordulóra 29,5, majd 2011-re 28,2 millióra csökkent. Mindez azt jelenti, hogy a magyarok aránya a Kárpát-medence össznépességén belül 1991 és 2001 között 42,5%-ról 40,1%-ra, majd 2011-re 36,9%-ra mérséklődött.”

Forrás: http://www.mtafki.hu/konyvtar/karpat-pannon2015/magyarazo.html

            Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a térségben, annak minden területén a magyarság, illetve magyar nyelvű beszélők számának  csökkenése dokumentálható a múlt század utolsó negyedétől.

            További adatok, térképlapok:

http://www.mtafki.hu/konyvtar/karpat-pannon2015/bevezeto.html